Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - SZEMLE - Takáts Gyula: Csillagtoronyban. - Jegyzetek Jékely Zoltán lírájához

Csillagtoronyban- Jegyzetek Jékely Zoltán lírájához Jékely kezébe a tollat - vagy költészetének hangulatához talán jobbam Illően a lantot - az elmúlás felett érzett letlkii iseb és ennek a megrendülésnek a mindenségibe is 'kivetített érzése adta. Egyetemes, az emberiségre is átvitt költői közérzet a kozmikus méretű elmúlás láttán. A mindennek 'hiábavalósága! Az élőkön, a tárgyakon és érzéseken túl, e pusztulás ellen emelt líra sorsát is így nézi. Így aztán szeretett és többször is megidézett „boldog” Reviczky „világ csak lhainigulat”-án túl, Jékely már-már skizofrén .mód vetíti egyetemesre ezt a gyógyíthatatlan sebet, mint egyetlen szomorú valóságot:

Elmúlt itt, ami múló,

lévén a múlás sorsnak végezése;

ál-érdem, akár a hó s nevét az égre még senki se véste.

Márpedig minden költészet és költői tett értelme a megörökítés lenne. Kisebb igénnyel, végül is, aligha több a világ-líra sorsa és értőimé is, mint az időben elénekelt dalé. És akiben ez így tudatosul - márpedig Jiékelyvöl ez történt -, annak napijaiba és tetteibe örök nyugtalanság, lelkiébe pedig világméretű válság érzete ül. A létből egy végtelenbe és az időtlenbe való elveszés; ez adja költészetének eksztázisát. Talpa alatt e föld így nem .más, minit fcőkopotsó. Mindeninefk temetője. Már-már ilyen ér- telem-robbantotta tudathasadással szólítja meg a húszéves költő lelke a testiét:

Te földbe futsz, hol madarak, királyok s kutyák porladnak, mint a falevél. . .

Igen, de e negatív távlat, e rövid valóság, a földi kifutópálya fölött, ha nem is szívderítő reményként, de szellemvigasztalónak, és stilusgazdagítánák úgy érezzük, mintha e lírában mégis mindig ott lengene, ás ott lélegzane egyfajta „halálba táguló” - költői - „Végtelen” is. A kutató .szellem azzal a reménnyel néz feléje, hogy tán valahol rajta át „örök .partra” szállhat, vagy jóhírt kaphat még az ,,Odaát”-ibál. Igen, a Csillagtoronyban című Jékely-varsben az ifjúkori mester-mű „reménytelenségében” ilyen vigasztaló válaszok kísértenek, mint e költemény .részei, villogó poétái kérdései, szép versszakai. A „megfejtő-lángú perceik diadalánák” ... „a nagy Delirium”-nak - olyan „vigasztaló” versfogalmazásai, melyekhez hasonlót költészetünk csak ritka pillanataiban adott. Így a reménytelenség ilyen lírai mámora nem elidegenít, de e távlat, a költő szépbe vetett hitével együtt egyszerre csak, mintha összehozná a lelkeket, az emberiséget. A „Miért szép?” oly divatos kérdésiére felelve, én itt e versiből csak egyetlen versszakot idézek. Épp a legegyszerűbbet, de a legbizonyítóbfoat:

Micsoda vad mindenség-félelemmel

telítnek az éjféli csillagok

ebben a nagy-nagy kék-sötét teremben!

Egy-vér szívünk most egymásért dobog; add ismerős kezed, szomorú ember.

460