Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Csányi László: Győr, ifjúság - madártávlatból

megmondani, and kellett ehhez: csalódás, a lélek kiúttalansága, vagy hősi lázadás? Ha el is hangzott a kérdés, nem jött rá válasz senkitől.- És mi van G. tanár úrral? - A kérdés úgy koppant, mint a kő. G. tanár urat csak a neveletlenek hozták szóba, a lázadók, akik a Kovács Pál Társaság fölolvasó délutánján, a városháza nagytermében, „durva lelkűik bizonyságaiként” kinevették a főúri költőt. De amikor valóban nevatnivaló volt a tábornoki egyenruhát öltött főherceg, aki költői 'babérokra vágyva, egy tószeg íbúosús hetykeségével szavalta a versét: Fej amibe vágom lukas (!) kalapom...

G. tanár úr egyébként ímeggyőződóses alkoholista volt, s ölmdházban végezte különben iszent életét. Tegyük azért hozzá, nem ő volt a szabály, nem is szerették, ha valaki emlegette, s azt se ímemém mondani, hogy az iskola lett volna rossz. De a hatalom mocskával átitatott korszellem nem látott túl saját körén, s osák önmaga tükörképében tudott gyönyörködni. G. tanár úr összetörte tükrét, s csak a pohár fénytörésén át volt hajlandó szemlélni a világot.

A „•neobarokk” - még Szekfü sem hallgatja el - valójában az álság társadalma volt, s észre sem vette, hogy önmagát is becsapja. De vigasznak ez akkor is kevés lett volna, ha teljes valójában fölismerjük.

Az intézet sötét szándékai szerint nekünk ezt az üres dzsentri-eszményt kellett volna betöltanüük, ahogy általában a kor pedagógiája is erre irányult. A „hazafias és valláserkölosös” nevelés így szerepíanulás volt, a felnőttek janicsár-díicsősógánefc előlegezése. Külsőségeiben is. Mert az intézet ünnepségein a aamlétező nagyurat játszottuk: sadkantyús csizmát húztunk, arany zsinórral cifrázott nadrágot, hozzá rókamálas mentét, kóosagtollas csákót. Ebben a szörnyű jelmezben akár az államfő élé is vonulhattunk volna, mint az új kormány tagijai, de ugyanúgy fölléphettünk volna a kültelki legényegylet népszínművében is.

De még ez sem volt minden. Ilyenkor becsődűdtek a városi „előkelőségek”, az alpolgármester, megyei, városi urak, sőt a virilista jogán a virágmevű nagyvágó is, hajadon lányaikkal, akiket nekünk kellett szórakoztatnunk. Mert P. úr reménytelen agya ezt is úgy tekintette, mint „fölkészülést az életre”. Évek múltak el, míg megtudtam, hogy ebben az időben három millió ember éhezett Magyarországon, százezrek szorongtak az amlbarpiacon, reménykedve a nyolcvan filléres napszámiban, arannyal és brilliánssal ékesített úrinők nyomorenyhítő akcióikkal altatták lelkiismeretűket, mi pedig „készültünk az életre”: a súlyos dísZmiagyatlban lötyögtünk a szenvelgő lányokkal, „elmésen társalogva”, amint az előírt szabályzatban szerepelt.

„Szép telünk van, kisasszony.” „Oh, én már a nyarat várom, hogy elmehessünk a városból.” „Hol töltik a nyarat, kisasszony?” „A mi kedves dofetoirlbáosink Mentont ajánlotta.” „A dokfcorbácsitól ez igazán kedves.” „De anyámnak csák Trouville a nyaralás. Megszokta, még lánykarában. Ez nálunk családi tradíció. Maguknál is van ilyen családi tradíció? ’ „Van kisasszony, minden családban van tradíció. Öregapám például épp úgy' kapálja a szőlőt, mint az ő apja, s öraganyám sose volt Tmuvilie-ben, azt se tudja, hogy van ilyen. Ez is tradíció.” „Oh, mily degutan .. .”

Jutalmul kraohedlit kaptunk, valami pacsuli szagú, rózsaszín italt, ez is ‘borzalmas t olt. Nem bírtam tovább a szégyent és megaláztatást. Hiosontalm a táncteremből, s leültem a lépcsőre, a Szent Imre szobor alá. A rókamálas mente lecsúszott a vállaltiról, az oesimáiny kraohedlitól ómelygett a gyomrom. Ügy éreztem, nem lehetek szerencsétlenebb. Kezembe termettem arcomat, s ujjaim között végigfolyrák a könnyök.

Szegényes volt, «íróival óan szegényes, s csák most értem meg igazán, mennyire idegenül érezte magát az a hajdanvolt fiatalember, aki Prouistoit olvasta, s Baudelaire verseivel szerette volna elcsavarni a lányok fejét. Mégsem jött el üres kézzel az ősi város435