Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 5. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Csányi László: Győr, ifjúság - madártávlatból
CSÁNYI LÁSZLÓ Győr, ifjúság — madártávlatból Már csak kedvetlenül és gyanakodva tudok visszagondolni arra az ifjúra, aki nevemet viselve lelkesen és lobogó hajzattal lloholt a győri utcákon, s hitét kínálta viszonzásként tudásért és jóságért, lelkesítő szóiért és érdemre serkentő biztatásért Ahogy visszanézek, mindig így látom: szíjjal átkötött könyvcsomóvall nyargal utcákon és éveiken át, lelkében az olthataitlan tudnivágyás halálos ibönével, s egyszerre olvassa Szent Ágostont és Proustot, a Roland (éneket és Adyt, mindent, amit elébe ra,k a Véletlen. Ne fukarkodjunk a jelzőkkel: aggasztóan művelt, de aggasztóan műveletlen is. Baudelaire-t szavalja franciául, hosszan idéz Schopenhauertől, de nem tud megoldani egy vacak másodfokú egyenletét, egy pincelakás tenyérnyi ablakából is Európára lát, de nem érti, hogy mitől berreg ia villlainycsengő. Közben rossz verséket ír, amelyekkel sikere van, amint az önképzőkör jegyzőkönyvének dicséretei bizonyítják, ha ugyan őrzi még valaki őket. De ez is csak arra jó, hogy szorosabbra fonja körülötte az ellentmondás hálóját, mert ezek a szógyellnáivaló zsengék, amiket csak az ment, hogy egy sorukra sem emlékszem, kétségtelenül jöhbak, mint verselgető tanárainak 'komolykodó ódái, s a Zászlónk, a középiskolások akikori (folyóirata, jónak látja, hogy nyilvánosan is közölje a lovaggá ütés tényét: költő tvagy! Ok a büszkeségire, (de dk az irigyeknek is; a kis köztársaság nem (érti, hogy miért nem az eminensek szerepelnek a Zászlónk tanár és diák szemében egyaránt világhírnévét jelentő hasábjain. Az iskola természetesen nem költőket ákart nevelni, nem is tudósokat: az iskola, a maga tékiintélyuralimi rendszerével az élet kötelező szakaszát jelentette, s minden azt szolgálta, hogy tiszteletre méltó polgáraikká válhassunk, orvos legyen belőlünk, gyógyszerész, tanár, vagy királyi közjegyző, de legalább egy iszákos jegyzősegéd, mert ez volt a legalsó társadalmi fokozat az úriság bűvös körén belül. Az a rokonszenves fiatalember, akinek emlékét óly elevennek érzem itt a győri utcákon, gyanakvással, ha ugyan nem nyílt ellenszenvvel nézte a felnőtt világot, ahogy nyilván az se látta ibenne - nem is 'akarta - a jövendő (kúriai bírót vagy igazgató főorvost, de talán még az iszákos jiegyzősegédet sem. Ne mentegessük a rajongó ifjút, hisz maga a történelem mentette föl, mert alig kellett néhány óv, s az örökkévalóságnak szánt díszletéket elsöpörte az idő, az emberekkel együtt, akik azt sem tudták, mikor mondják ki a végszót. S aki innen, a győri utcákról méz vissza a jobb sorsra (érdemes fiatalemberre, a visszahozhatatlamnak kijáró tiszteletet érzi, amint az idő végképp elnyeli (elsuhanó alakjának árnyékát, bár azt is tudja, hogy a hajdani (szerepbe nem kívánkozik vissza. Győrnek abban az időben ötvenezer lakosa volt. Ami ma művészettörténeti emlék, akkor a hatalom jelképe: a város fölött a püspökvár, áitéllenben a városháza hivalkodó tornya. Aki innen vágott a jövőnek, a vörös és fekete stendihali lehetősége előtt állt, ha csak nem akart visszazuhanni az apák, nagyapák kiszolgáltatottságába. Erre egyébként a kor pedagógiája is állandóan figyelmeztetett bennünket, s aki elakadt a 431
