Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - SZEMLE - Falussy Béla: Áprily Lajos: A kor falára

künk-erdő-végtelanség” általános, kollektív fogalomcsoportja alá szűkíti a „ndoem- szajkó-kékimadár” konkrét, egyedi jdlentéscsoportat. A nekem részese a nakünknek, a szajkó az erdő madara, a kákmadár pedig a gyermekkar távoli erdőinek emlékéből, az elveszett, a íd-felrémlő boldogság szimbólu-makánit -tűnik -fel, olykor-olykor. - Keressünk néhány példát, ahol a szajkó-kékmadár motívuma további konkrétumokhoz kapcsolódik. Látni fogjuk, hogy ez a kapcsolat mim den üt t felkelti az általános, kollektív jelentést, s ugyanakkor a mellérendelt, másutt már felbukkant kapcsolatokkal - melyeknek jelölő tagja a kék szajkó - tovább gazdagítja az általa jelölt új gondolati, tartalmi egységet. Mi mindent mond el egyetlen, visszatérő kép erejével, s hányféle érzést, gondolatot képes elindítani egyetlen hasonlatban összefogott két fogalom hatására például a következő sorokban: „Az anyám szeme elmúlt nyolcvanéves, / de mint a szajkó szárnya-tolla kék. ..” (Kék sugarak) - „Az anyám, szeme” melegséget árasztó, mint a nyári ég kékje; végtelen, sokat mondó, mint nekünk volt az erdő; intim, gyermekkort, védelmet idéző, mint ahogy a szajkó csak nekem jelentette a kékmadarat. - Később, 1942-lben Paraj-d-ra visszatérve, 'gyermekkorát a következőképpen idézi: „. . estefelé, / ha tízesztendős testem kimerül / s a lámpafénytől bágyad már szemem, / kék szajkók úsznak át a lelkemen.” (Parajd, 1897. 199. i.) - Egy kései versében pedig a -szeptemberi ég kékjének puszta felvillanása is felkelti a régebbi versek ,,'kékmadár”-képéhez kapcsolt számos asszociációt is: „Rengetegek legszebb szajkóiból / valaki minden kéktollat kitépett / s bekárpitozta velük az eget.” (Szeptemberi ég 318. 1.) Képek villának fel: az erdős kék vidék, az édesanya szem-ének kékje, a sokat áhított tenger, a szabadság végtelen k-éfcj-ének gondolata. S a tolláitól megfosztott, immár tehetetlen 'kékmadár - élettelen, a horizontot beborító tollainak kéksége által -még egyszer így nyújt, talán utoljára valami keserű boldogságot az idős költőnek.

A természet visszahívó hangja a versek kronológiai sorrendjében is állandóan erősödik. Már az Esti párbeszéd kötetében is így kesereg: „Idegenül ver itt a szívem, / sok itt a zaj, -sok a sugár. / Nagyon szeretnék visszamenni: / a hallgatás barlangja vár.” (Nosztalgia 47. 1.)

De Erdélyben, -még a városlakó költő számára is -a természet éltető közelségben marad. Miután Pestre költözik, han-gj-a -egyre visszafogottabb, keserűbb lesz. Ijesztő ma- gá-rahagyaitottságát, a -szűlkebb hazától elválasztó v-égzates szakadékot a távoli természet képeiből merített motívumok nagy intenzitással fejezik ki: „Jaj, az utam, ázott utam, / vörös fák szegik -hal-oványan. / Jaj, az -erdélyi tölgyesek / vörös haddal jönnek utánam.” (Jaj, a vihar 119. 1.)

Hogy a -természetből mit és hogyan lát, érzékel, választ ki és ír le, mind attól függ, hogy a sorsa által rendelt idő-cellában hogyan érzi magát a költő. „Az -elővarázsolt táj azt a hangulatot tükrözi, amely teremtette.” (Komiás Aladár: A líra műhelyében. Bp. 1962. 30. 1.)

Aprily maga így vall erről a Koromszem (73.1.) című versiben: ,,.. .a «mozdony-füstből egy alattomos, / apró koromszam a -szemembe hullt. / Szememre fátyol szállott és homály / s kápráztatott már, -bennem fájt a táj.

A harmincas évek versei közül is kettő hangvétele, -gondolatmenate különös össze- csen-gést mutat. Mindkettőben egy-egy lehetséges út áll -előttünk, -amelyekben az indítás attitűdje szinte azonos:

A szeme két riadt madár. Erőnket lassú víz apasztja,

Az ember szót nem b'nta már. heves fény s ember szó zavar.

(A menekülő 118. 1.) (Pisztrángok kara 139. 1.)

370