Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 1. szám - Báth Anna: Ösvény ciprusokkal (elbeszélés)
A zuhanó kő sebességével csapódtál a tengeribe, a víz befogadott, a sós ízű mélyben ott .ragyogott a ciprus árnyéka, diadalmasan, mint egy világot formáló sejtés. „Szomjas vagy ugye, kedves? Csak sós vizet adhatok. Ne félj, mindjárt világos lesz. Fölkel a hold . .. Ó, a ruhád . .. Holnap a kéket vedd föd, azt, amelyik úgy lobog a szélben és illatos leszel a leanderektől...” Előttetek, a prospektus-tájiba tévedt úton erőlködve baktatott egy öszvér, hátán két köteg szomorú rőzsemyalábbal. Patája alól meglódult a kavics, de fennakadt az út peremén, nem tudott a tengerig gurulni. István előre kémlelt: meddig tarthat ez a kavicsos, laza út. A kocsi motorja egyenletesen morgott, szeretett volna -nekilendülni, de az öszvér fcínosan-la-ssan haladt, kanyar előtt álltatok, nem lehetett előzni. István megint morgott valamit. Lába a gázpedálon türelmetlenkedett, mint aiki a nyomorúság egy fajtája elől szeretne mielőbb menekülni. Amikor végre kiértetek az (aszfaltos útra, élvezettel hátradőlt az ülésen, az ebédről beszélt. Majd 'hirtelen feléd fordult: - Mondd csák, tudod te, hogyan kell rákot enni? Én még soha nem ettem. Te ettél már? - Szinte gyanakodva nézett rád.- Nem. Maj(d megkérdezzük. Mi most itt afféle szárazföldi patkányok vagyunk. Az Alföldön nem mindennap esznek rákot. A kocsi rohant, villanásnyi képekké szelte a tájat, csak a bal felől vibráló, párás tenger adta meg a soha el nem múló folytonosság ízét.- Ha nem vagy fáradt, délután menj be a városba. Nem kall tankolni. És hozzál zsiletteket. - István arca most engedékenynek, szinte nagylelkűnek látszott.- Majd a gyerekeknek is veszek egyet-mást. A bevásárlást sem hagyhatjuk az utolsó napra. Nem lehet ezen a tájon délután aludni. A tenger sem alszik; a hullámok szűnni nem tudó, apró rezdülésekkel ostromolják a móló betonfalát. Még a halak is ilyenkor vándorolnak erre, az öböl -sekélyebb tájaira úsznak morzsáért, hulladékért. Ráérően matatnak a terebélyesedő moszat-l-omlbok között, ezüstös hátukon a magát nézegető napfénnyel.- Én nem tudok ezen a tájon délután aludni - helyesbítettél, miközben a kocsit odaállítottad a fegyelmezetten sorban álló többi autó -mellé. Valid be, hogy amikor a motor elhallgatott, amikor a táskádba tetted az autó kulcsát, ott, a délutáni naptól szinte föl-gyújtott parkolóihelyen, átizzadva, -nagy f-ölsza- badu-ltságot ereztél, s (ha nem lettél volna -gyáva, talán -még a -szabadság is. m-eglegyint... Azután, öntudatlan és teljesen hasztalan számonkéréssel, megálltál a templom gótikus ajtóboltíve alatt, a köribefutó kő-frizt kellett volna látnod, de a világtalan szomorúság tekergő kígyókká faragta a márványba vésett kőleveleket. És ékkor másodszor -is megnyílt a táj . . . „Nézd kedves, ilyen madonnát nem -festett isenki. És -ilyen ciprusokat sem láthatsz másutt. Hajolj le, érints-d meg a hűvös-vörös -márványt, merülj az ég lángolásába, vándorold be a madonna arcát! N-éz-d, díszes keretben őrzött szenvedés -ez a kép, mint a déli tengerek ciprusaié, amelyek mindig zöldek. Soha nem hullathatják el a lombjukat.” A kis cukrászda -előtti teret lusta, szürke galambok lepték el. A tér közepén álló fontána körül nedvesen csillogott a kő, egy kicsit talán zöldesen is, de ezt nem láthattad pontosan, mert egy távoli asztalnál ültél és csák a logika alapján képzelted oda. 3°
