Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Moldova György: Mohácsi mesterek

Ritkán mulatnám, de ha ón mulattam, akkor ők is velem tartattak, elmaradt a műszak. Az unokatestvérem sokszor tett nekem szemrehányást a kedvezményekért, pedig a „honig” mindig kifizette a magáét. A munkások úgy vigyáztak az üzemiben mindenre, mintha a sajátjuk lett volna, ha este, mikor már végeztek, érkezett egy kocsi bőr vagy gyapjú, nem kellett szólni nekik, ötágúktól visszajöttek 'és lerakták. Próbálná ezt ma megcsinálni.

A háború előtti utolsó évben nősültem - a baj sohasem jár egyedül -, de ennek története van, majdnem annyit vártam a feleségemre, mint Jákob Rádhelre. A Katolikus Legényegyletben ismerkedtem meg vele egy falusi színiielőadáson. Megtetszett, csak vele akartam táncolni. Miikor elindultam hazulról, a Ihugoim adott egy listát, hogy melyük ibarátnőit kell fölkérnem, ez alól inam lehetett kitérni, de a legény barátaimnak ígértem egy liter bort, ha azonnal kikérik őket.

Másnap is találkoztunk, két hét múlva mondom, hogy el akarom venni. Az apja igazgató-tanító volt, elóbeálldk:- Igazgató úr, mély tisztelettel szeretném megkérni a lánya kezét.- Hogy képzeli, öcsém? Még nincs szákma a kezében, még csak most járja a második évet a tanítóképzőben.- Nem számít, én el tudom tartani.- És ha elválnak? Előbb szerezze meg a lányom a diplomát, aztán imajd tárgyalunk.

Kivártam, két óv múlva újra jelenitkezdk nála.- Szó sem lehet róla. A maga húga a legjobb háziasszony a faluban, az ón lányom nem ért semmihez, nem volna ittdklinittélye a magúk házában, előbb tanuljon meg sütni-főzni.

Erre is elment három év, vártam, hogy imég mit tud kitalálni.- Meg kell hogy mondjam magának Józsi, én szegény ember vagyok, nem tudok hozományt adni a lányomnak.

Tudtam, hogy fcogazdag népeik, de nem vitatkoztam.- Én a lányát nem a vagyonáért szeretem.

Később kiderült, mekkora szerencsénk volt, hogy nem kaptunk cgydaét hold szőlőt, i95od>en tripla kulákok lettünk völna vele.

1939-től háborús korlátozásokat vezették be a szákmánkba, nem lehetett tiszta gyapjút feldolgozni, a tutyiról áttértünk a gyapjú mellényre. A háború alatt elment a raktári készletem, kiárultam a törvényiben rögzített úgynevezett maximális áron. A pénzből ákartam venni agy új fonodát, meg is rendeltem Belgiumban, de nem tudtam elküldeni a foglalót, így az üzlet füstbement.

Az ostrom után nehéz volt újrakezdeni az üzletet, a tilalom érvényben maradt: továbbra sem dolgozhattam fel tiszta gyapjút. Tőkéim nem volt, csak gépeim. Ekkor eszembe jutott valami, egy sokszorosító gépen írtam egy körlevelet és szétküldtem az egész országba: gyapjúcserét vállalóik.

Öt kiló mosott gyapjúért adtam két és fél kiló fonalat, két kiló megmaradt nekem, ezt eladtam, még Soproniból is jötték hozzám vevőik. Jó üzlet volt? Nagyon jó üzlet volt. 1948-ig iez tartotta el az üzemet.

1948-ban Rákosi biztatta a kisiparosokat: ne dugjátok a pénzt a strózsáktaa, fektessétek be, vegyetek gépeket, mi garantáljuk a jövőtöket. Én is elhittem az ígéretet, különváltam az unokaöosómtől, nekiadtam egy garnitúra gépet és kilenc emberrel önállóan kezdtem dolgozni.

Már egészen jól kialakult az üzletmenet, miikor kijött az államosítási rendelet.- Ej, Tóni, szép kinézünk! - mondtam -magamlban, mint az egyszeri sváb.

340