Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Debreczeni Imre: Uralkodó szélirány (elbeszélés)

- Csak meg ne fagyjon az éjjol - aggodalmaskodik már odakint Gsuti n közben kitisztult eget kémlelve - nagykaibát kell télire a gyerekeknek.

Hollós nem akart bemerni az italboltba.- Nem iszom. Azóta nem iszom, megfogadtam.- Megértem - szívott egyet a cigarettáján a kőmíves. - Jártam én is ebben a cipőben, de azt mondom, minden véglet veszedelmes. Mindent lobet, csak miértékkel. Rég beszélni szeretnék miár magával. Hát ezért - fogta karon.

Hátul kerestek maguknak helyet.- Tudja, — kezdte Csuti - dolgoztam mát én is úgy, hogy kilógtam a bandából. Kutyadolog, nem felejtettem el. És akkor megfogadtam, hogy soha itöblbé. Ha az ember azt akarja, hogy befogadják, kenje be magát a fokhagymájukkal, kinézik különben maguk közül. Most azt gondolhatja, ugyan, mit akar ez a kőműves a buta eszével, de én akkor is elmondom. Mert unalmas lehet egy tanárinak a mi együgyű társaságunk, de miit csináljunk, ha ilyenek vagyunk. És nem mi tehetünk róla, hogy közénk került. De ha már így történt, hát ezt kell szeretni, ahogyan mondani szokták. Látom, imaga szereti a munkát. Én is szeretem. Nem bírok nem jól dolgozni. Kell az az embernek, nemcsak a pénz. Pedig milyen munka ez a vállalati kőművesség? Az ember csak rakja a téglát, rákja egymásra bolomdulásig. Toldoz, foltoz, suszterol. Nem így képzeltem ám ón sem. Míg élek, irigylem azokat a szaktársákat, akik azokat a nagy, szép épületeket rakják, ami ellőtt megállnak az emberék, némelyiknek még a szája is tátva felejtődilk, megfigyeltem. Jó, jó, tudom, most azt akarja mondáin!, hogy ilyen is kell, mint ón. Kell, hogyne 'kellene, de miért éppen nekem kell öröklké raktárakat, meg színeket falazni? De mindegy, nem magamról akartam beszélni, én belerázódtam már, a keresetből is kijön az ember, ha beosztja, és számításba veszi a mellékest. Magára is ráférne valamivel több kérésiét. Vidékem betelünk, így is, úgy is elfut az idő. Hát ezért mondanám én magának, ne húzza ki imagát mindemből. Meg az a nyomorult kis áldomás is. Egy százasból tkitelik. így szokás, hát így szokás. Aztán az sem jó, hogy mindent kritizál, spiclinek hiszik 'miatta, pedig én tudom, hogy maga nem az. Nem kell meglátni mindent. Miért kellett kibányászni a múltkor azt a né- hányszáz téglát, amit ez a imihaszna Bungó betemetett? Most nem azért mondom, hogy magamat emeljem, de bizony, hogy megverték volna, ha én nem ositítom őket. Meg amiatt a cement miatt sem kellett volna szólni, amit a múltkor kiküld-tünk annak a gazdának a pincéjéhez, ahol munka után miaszefcoltunk. Tudják azt odabent is a központnál, (hogy nyomtató lómaik nem lehet betömni a száját. Én is látok, tudok egv és mást, de ne szólj szám, nem fáj fejem. Igaz, maga tanár, de (megbocsásson, mi közöttünk ugye csak segédmunkás és soha niém vették azt jónévén, sehol, még Svájcban sem, emlékszem, ha a legkisebb mindenbe beleszól. Na, azért ne nehezteljen most rám - tette a tanár karjára csontos, kidolgozott kezét —, ,nam akarok én rosszat magának. És most viszünk egy demizson (bort a brigádnak, az áldomást. Most van a legjobb ideje. Ndm, ne is szóljon, én fizetem, ennyivel tartozom magának. És holnaptól, meglátja, minden másképpen lesz.

Hollós nagy zavarban volt. Ndm értett egyet a kőmíves szemléletével, de meghatotta jószándéka. Ez az ember segíteni akar rajta, ezt mindennél világosabban érezte. Ha visszautasítja, végképp lehetetlenné teszi imagát a brigádhan, pedig már megszokta őket. Másutt kezdetni, délről? Nem felejtette d, (milyen nehezen fogadták be ennyire is. De azt már iniem, (hogy az áldomást is a kőmíves 'fizesse. Döntött.- Legyen, de csak úgy, ha fizetéskor .megáldhatom, mert most nincs száz forintom.- Ugyan! És nem azt mondom ón, hogy holnaptól legyen vak. Csak hallgasson, nem kell mindent okvetlenül kimondani. De mit magyarázok én erről magának, job-