Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Debreczeni Imre: Uralkodó szélirány (elbeszélés)
kezdte volna, de Bungó a 'brigádvezető Lillába váltó képét látva, mintegy kitörő vihart előzni akarván, közbenikkanitott: - Tárnia ugrik, apusfcám! - ltudta, hogy Bokor utálja Csuti svájci meséit.- Kuss! - hördült fal a kőmíves. - Az iapád Jöhetnék tafcnyos, ne pofázz (bele a felnőttek dolgába! - megindult a legény felé, de az mám hátrált, imaga elé emelte ökölbe szorított kezét.- Nyughasisatdk - enyhült Bok)or, majd váratlanul: - hát a tarnál?. . . A tanár valóiban hiányzott, eddig egyiküknek sem jutott az eszébe. Egy pillanatra egyibehorgadtak a tekintetek, aztán mintha vezényszóra cselekednének, valamennyi üknek sürgős tennivalója támadt. Gubacs a kályhához sietett, kinyitotta az ajtaját. belekotort, piszmogni kezdett a tűzrakással. Bungó előhúzta a ládáját az ágya alól, matatni kezdett benne, Csuti mérni tétovázás után, almlit különben csak pénteken szokott, hazaindulás előtt, borotválkozni kezdett, Bokor nekivörösödő képpel ránci- gálta elő a brigádnaplót - máskor technikumos fiával íratja odahaza vasánnapoinkét -, sóhajtva könyökölt neki. Csak Tűzvaejános kuporgott hátul a sarokban, rebfoenés- telen, bamba tekintettel meredt a korhadt padló egy pontjára. Odakint tovább tombolt az elszabadult orkán, rázta az ablakszárnyalkat, időnként nekivágott valamit az ajtónak, besüvített a hézagokon. Nem mondták ki, de valamennyiüknek a tanár járt az eszében. Lopva, mikor úgy vélték, hogy a másik mám látja, egymásra lestek, mindegyik a másiktól várta, hogy kimenjen érte. Bokor: „Elvégre brigádvezető is vagyok, meg a legöregebb is. Nyavalyások! Ezek emberek, eziek? Eh, nem volt ott! Nem, nem! - erőlködött a feltolakvó rémülettel. - Mcgesküdinék rá, 'hogy nem volt velünk, mikor összedőlt az az átkozott szín. Ha meg valahol másutt. . . Ki tehet viharról?” - nyugtatta magát, de azért nagyon nyugtalan volt. Egy szót sem sikerült még leírnia, csák ült a napló fölé görnyedve, szeme előtt fehér folttá olvadt a papír. Bungó: „Egy frászt, fater! Egy nagy frászt! Ezernyolcért? Mi közöm hozzá? Mióta felel a betanított segédmunkás?... Pláne egy tanárért! Kerge Varjú! Mióta a brigádba került, akárha folyton szemináriumon volna az ember. Menjen aki .akar. Majd marha leszek. Éppen ón!” Csuti: „Azért csak meg kellene nézni, hátha mégis valami baja esett. De így? Frissen borotvált arccal? Ügy kifújná a szél, hogy talán még szalkállmérgezést is kaphatnék. De nem történt baja, tanár, van magához való esze. Meg ott sem volt, mikor a szín összodőlt. Azért valaki csak megnézhetné. Itt vannak ezek a fiatalok . . . Eh, ezek? Talán ón vágyók a brigád vezető?” - sziszegve tiimsózta megvágott arcát. - „Most már aztán igazán nem mehetek ki vérző arccal.” Ügy fordult, hogy mindnyájan láthassák az arcán aláosoirgó vért. Gubacs: „Csuti borotválkozni kezdett. Ezt nem vártam volna tőle. Az öreg meg naplót ír. Na, hiszen, ez mag az írás. A macska is különben kapar. Miég ha valamelyik velem iönne ...” - végig kémlelt a tübbieken, vállat vont. „Nem volt ott. Előkerül, bizonyosan előkerül magától is. Szülés előtt az asszony, megígértette, hogy vigyázni fogok magamra.” A tanár néhány hónapja került a brigádba. Ült valami miatt néhány hónapot, így lett segédmunkás. Amolyan magának való ember, a többiek nem kedvelik. Neun kártyázik, nem iszik, csak olvas. Folyton csak olvas, minidig szólni kell neki, hogy oltsa már el a lámpát. És mindent jobban akar tudni. Tanult ember, igaz, - bosszankodtak már rajta eleget, az listen se látott ilyet. Lecsukják, megingatják vele a lapát nyelét, melóztatják és ennek miég ezekután is folyton a vállalat órdékie a fontos, meg a népgazdaságé. Mert ennek minden kár. Kár, ha kiömlik egy félzsák cement, kár, ha 308
