Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Debreczeni Imre: Uralkodó szélirány (elbeszélés)
DEBRECZENI IMRE Bungó a miaga hebehurgya módján most is a külön utat választotta. Míg a többiek a szín falához lapulva ewickéltek át a szél árnyékos oldalra, ő felfelé kúszott a tetőn egészen a gerincig, ahonnan aztán nadrágfékkel csusszant le a meredek palatetőn, két kézzel kapaszkodván a kőmíveskanálba, mint valami ejtőernyőbe. Mire a többiek odaérkeztek, Bungó már feltápászkodottt, káromkodva tapogatta sajgó karját, melyet jól megütött esés közben. A brigád rémülten ibújt össze, mintha a testközeli megvédhetné őket a váratlan támadt ítéletidőtől. Ügy recsegett, ingott a félig klész szín, mintha a következő pillanatban össze akarna dőlni. Csuti, a kőmives kiabált is valami effélét, hallani nem lehetett, elsodorta hangját a mindent betöltő szélzúgás, de hosszú lóarcára kiült a rettenet. Bokor, a brigádvezető szavak nélkül is megértette, s mint annyiszor az utóbbi napokban, ha fa kőmíves előhozta, most is a magáét bizonygatta, legalábbis erre utaltak élénk gesztusai, ami azonban senkit sem nyugtatott meg, még őt magát sem. Egy minden eddiginél nagyobb reccsenésnél Bungó rémülten menekülni akart, de Bokor keményen megragadta a karját, mire Bungó kínjában bdleüvöltötte a szorosan hozzábújt konyabajszú fülébe: - Fáájü! - amaz idegesen ráncigálta a bajuszát, szeme forogni kezdett, s megszállottan rákezdte az üvöltözést: - Tűz van! Tűz van! Tűz van!. . . - Hátborzongatóan félelmetes volt ilyenkor ez a szerencsétlen. Bokor mellbe lökte Bangót, vadul káromkodott, s iha Bungó el nem ugrik, rosszul jár. Pedig ezúttal ártatlan volt, fájdalmában ordított, Bokor a fájós karját ragadta meg. Tűzvanjáuos amolyan csendes bolond, aki békésen (eldolgozgat, ha nem bántják, de ha ingerük, rájön a bolondóra. Valamikor siheder korában hibbant meg, kigyulladt a házuk, foannégtek a szülei. Sváb az istenadta, elég ha „fájer”-t ball, rögtön rákezdi. A recsegésben elértette Bungó jajlkiáltását. Alig bírták lecsillapítani. Míg vele veszkődtck, isenki sem figyelt a falira, mely egy minden eddiginél hatalmasabb szélroham hatására megingott, aztán összedőlt. Ahányon, annyi felé ugrattak szét. Semmit sem lehetett látni a sűrű porfelhőben. Vad erővel tombolt az orkán, deszkát, ládát görgetve maga előtt, valóságos palaeső hullt, a mindent betöltő süvítés megreszkettette az egész környéket. A vihar váratlanul érkezett. Felhőtlenül kezdődött a nap, az ég valószínűt! énül magas volt, aztán szinte egyik percről a másikra zuhant alá, a tárgyak egymásba folytak mint a gyefmekrajzokoin, s valami furosa, baljós fény világította mag a tájat, aztán lecsapott az alpesi szél. A hőmérséklet tíz foknál többel csökkent, a fák fájdalmasan nyüszíteni kezdték, rémülten eresztvén világgá mindahány maradék levelüket, a barna por mindent egybemosott, semmit sem lehetett látni. Egyenként vergődtek el a telep túlsó végében lévő munkásszállásra, köpködték a torkukra tapadt port, prüszköltek, káromkodtak, dörzsölték a szemüket. Odakint változatlan erővel dühöngött az ortkán. Bokor még mindig Bungót szidta.- Eszetlen tacskó! Még ilyenkor is a marhaságon jár az esze. Uralkodó szélirány
