Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Kalász Márton: Hódolat Füst Milánnak (vers)

KALÁSZ MARTON

Hódolat Füst Milánnak

Arcom meglazul, mielőtt észbevenném. Tűnő hajam a már behörbölt zuhanyok hits bolyongásában, fehér szálka, csillan - időtlen vizek: álmok, kedvem-mosók, korán jönnek kísérteni.

Vén dühös leszek, mielőtt észbevenném. Sajnálkozom lanyha zugokon, ahova dühből vagy lustaságból sose vetődtem. Fészkeken, ahova nem vittem rajongót. Portya lassan a fűszeres meg a trafik; nem kell oda se új találmány, se vitorla, se fogra zöld here levél. Nyitva éjt is a temető.

Hiúságból sokba bejártam, idegen városban, esőben; sarkantyúvirág s együgyű tisztesség invitált. Ma már zordabb érzékű a magány, jobb nekem másuvá kerülnöm. Ó, hamvas-mételyű öregség. Elmének mért iram - amíg készülő poringem szemenként benti út-árkon fölfűzöm.

Aki nem látja, mosolyoghat. Aki hallja nem-hallható beszédem, majd érzelmesen, kihívón is, reámutathat a lejtőre, elvonulásunk kék lüzéből kikelő horpadt Cédrusra. Térnék bárhova: elé! Mondják, ily vénnek is tánclejtés már onnan az út.

Nyáron, érzelmesen

(Régi négysoros)

Lapul, settenkedik nyomomban, nem téveszt szem elől a bánat. Ily hűségért, kölyökkorotnban, összerugdostam a kutyámat.

(Dőlt ég árad)

Dőlt ég árad a fasoron.

Jön a kedvesség, fölragyog. Magányon s ily eszeveszett csöndességen könnyen kifog.

305