Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Magyar Katalin: A körbenevetett halál (elbeszélés)
MAGYAR KATALIN A körbenevetett halál K-miiykiit mélyéről -néztük rám a szemei, szája szögletében kiét szögletes halál-árnyék. A -keze tétován megmozdult, mintha tki iákanná tapintani ia bizonyosságot, hogy én vagyok-e én, vagy valamelyik másik a huszonnégy unoka közül. Apám odalépett hozzá, csokoládét dugott a szájába, cirógatta, babusgatta és oktalanságokat suttogott a fülébe. Ö meg csiak engem nézett. Tekintetével fölha-s-ította a homlokomat, matatott a gondolataim között, riadtan szemlélt, kereste a -nevemet, hallottam, ahogy zizegtek közöttünk a iműl-t lapjai, ínyál-azna, forgatta sebesen, imént valahol meg alkart lelni, rám akart találni, hogy megszólíthasson. Apám két kezébe fogta az arcát, imagcsók-ólta a hártyavékony halántékot, és ostobán becéző szavakat gőgicsólt néki. Nagyanyám hirtelen hozzá hajolt, remegő kezét szája elé emelte és valamit súgott a fűdébe, miközben rajtam függött a szeme.- Nem, nem az Éva, ő az Ágnes, — mondta apám és derűsen, jóízűen nevetett.- Gyere ide, nézd meg a Te -kis -nagyanyádat. Már -gyógyulunk ám, nem lesz itt semmi baj. Na gyere, gyere! Odahúzott és az öregasszony kezét a kezembe tette, aztán hátralépett és elégedetten szemlélte a látványt, amit ő teremtett a -szeretet nevében. Nagyanyám keze -sima volt mint a begónia szirma és'nagyon könnyű. Két kön-nykút mélyéről nézett -rám, már nem akart azonosítani semmit, csak nézett. Én voltam egyszamélyben mind a huszonnégy unokája, de az -is lehet, hogy cn voltam az egyetlen. Én voltaim, aki képes meglátni halálra -érett teste -mögött a hajdani erőt, a régvolt -nagyasszonyt, s komoly tek-intetemmal megteremtettem a iméltóságteljes csendet, -amelyben illően -és szépen rncgadbat;a magát a báláinak. Magához húzott, egészen közel az arcához. Egy pillanatra körülkapkodta a isze- mét, mint aki meg akar győződni róla, ihogy magunk között vagyunk-«, s hogy látta apámat leülni az asztalhoz, a -másik fiát meg a demizson körül ügyködni, gyorsan, bizalmasan a fülembe súgta:- Én meghalok ám - ujját -a szájára tette, pisszentett, aztán -folytatta. - Nékik nem mondom meg, -mert haragszanak érte. Azt mondják; dehogy hal meg kend, mindig csak fantáziái. Pedig ón tudom, hogy meghalok. Ne mondd nekik te -s-am. Bólintottam.- Te ugye elhiszed?- Elhiszem - mondtam komolyan -és leültem -az ágy szélére.- Tudod, én nagyon szeretném ha elbinnék, ha egy kicsit, legalább egy kicsit komolyan vennék. Nagy -dolog -ám a halál, nagyon nagy -dolog - mondta és jelentőségteljesen fölemelte az. ujját.- Kér egy kis bort, ma-ma? - kiáltotta oda János, az idősebbik fiú.- Hát persze, egy kis kortyiinfcát - mondta apám, és már ibugyogtatta is bele a pohárba. 302
