Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 4. szám - Magyar Katalin: A körbenevetett halál (elbeszélés)
- Várj csak! - mondta János és lefogta apám kezét. - Előbb ki kell érdemelni ugyebár. Na, mutassa csak meg malma a kedvenc fiának, ihögy mit tud?!- Jaj - nyögte nagyanyám és remegő ujjaival belekap a szkod ott ia karóimba.- Járjunk csak egyet. Nem kell mindig -abban az ágyban kíónyelmeskedni - ke- délyeskedett János és darabosan, keményen nevetett.- Csak nem? - csapta össze -apám a kezét, - csak nem -lépegetünk?- De biz -a! - -mondta János, és cinkosan kacsintott. Nagyanyáin görcsösen -szorította a karom és könyörgő szemlékkel nézett rám.- Na, itt a papucs, aztán ügyeskedjünk - -noszogatta János és lábával odatolta a -két ososzogót. Nagyanyám felült, kicsit remegett a feje, 'kínos lassúsággal emelkedett ki a gőzölgő dunna alól és szomorú, -bütykös lábujjait mozgatva kereste -a -papucsot. Hirtelen lehajoltaim, hogy a lábára segítsem, de János rámszólt.- Ne nyúlj hozzá, majd ő. Megtalálja ő, -nem szabad elkap-atni. Igaz, mama?- Igaz. - nyöszörögte a nagyanyám és rettentő nagy erőfeszítéssel fölállt. Két kezével megkapaszkodott az asztal -szélébe -és -elindult a gyötrelem útján, kedves fiának megmutatni a tudományát, meg a gyalázatát.- Egész szépen leapadt a dagadás a -törött lábáról - mondta apám és elégedetten csettintett. - Ezt nevezem, bátyó! Nem hittem volna, ih-ogy imég valaha tal-pra- áll. Hiába, a te energiád, meg -a te okos, erélyes módszereid. Isten bizony, csodát -műveltél! Nagyanyám -már az ágy előtt állt megint és azon -tétovázott, hogyan engedje el az asztal sarkát. Szája hangtalanul mozgott és furcsán, szűkölve szedte a levegőt. Ügy nézte az ágyat, mint a megszállott a messzeséget. Fölálltam és átfogtam a derekát.- Hagyd! - vafcka-ntott rám János, de -ón nem hagytam.- Ha rád lenne bízva, -talán meg is ölnéd a gyengédségeddel - mondta apám és idegenüli mosolygott.- Hej, te, te - dohogott János, s -már dncogtattta is kifelé ia -dugót az üvegből.- Na gyere, igyál.- Nem kérek, - mondtam, és letelepedtem előbbi helyemre. Nagyanyám nézte az arcom. A pupillája egyre nőtt, már-már eltakarta a szamefiehérj-ét, aztán elkezdett visszahúzódni és egyre kisebb lett.- Jó lett volna, -ha komolyan. . . - itt elakadt -a hangja. Zihálva -szedte a levegőt, majd megcsendesedett ismét, és alig hallhatóan motyogott. - Ha a fiaim, az én kicsi fiaim idetérdeltek volna az ágyam köré. . . - Megint elf-ulladt. Várt egy kicsit, az-tán rnég annyit nyögött akadozva: - En a kezemtoel. . . a fejükre áldást. . . T-ekintete az arcomon maradt. János a kertről magyarázott apámnak, -hogy miit tud kihozni belőle, ha tisztességesen kezeli, apám meg -a -menetrenddel bíbelődött, lábból próbálta klioko-skodinii, hogy melyik lenne a legkedvezőbb vonat hazafelé. Egy pillanatra hátranézett a válla fölött és megkérdezte:- Elaludt?- Elaludt - mondtam -nagyon halkan és kisimítottam a feje alatt a párnát. 303
