Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 4. szám - Pósfai H. János: Kiáltás háromszor (elbeszélés)

- Nagy dolog - hümmentett a fiú. - De Fehérváron még merni volt. Sie maga, se a?, anyám. Elvárják, hogy mi utazgassunk, mi csak jöjjünk, meat olyan jó néha együtt lenni, de maguk az isteniért ki nem mozdulnának.- Mondtam már, ha kifizeted az útiköltséget, akikor megyünk.- Én pedig mondtam, hogy nem fizetem Ifi.- Ajkkor hát nem megyünk.- Szép dolog.- Szép, szép - játszott az öreg a szavaikkal. - Te persze könnyen beszélsz. A te életed fiam, olyan sima, mint ennek a víznek a tükre. Te miég befelé mész az erdőbe, de mi már kifelé anyáddal. Mikor iaz állataimat kifizette a téesz, akkor ián azt mondtam, ehhez a pénzhez inem nyúlok, akkor se, ha szíjat hasítanak a hátamból. Annak a pénznek meg kell léniáié, ha valami történik, legyen mihez nyúlni. Ezt persze te nem veszed számításiba, fiam.- Jól van, apám - mondta a fiú.

A hangja sejtette, fáj neki, hogy az apja őt teljesen kihagyja a számításból. Ha baj lenne, ő is tudna segíteni. Ha 'éppenséggel úgy adódna, iákkor őrá is számíthatnának.- Húsvétkor szépen felülnek a vonatra és ott lesznek - mondta eltűnődve a fiú.- Jó, jó, te azt hiszed, hogy csák a vonat kerül pénzbe? Tudom én, hogy az utazás mivel jár.- A kamatból is kitelik - jutott egy újabb miantőötlet a fiú 'eszébe. — Tíz év alatt kamatozott annyit az a pénz. A húszezer érintetlenül marad.

Elindultak. Vízfolyással szemben mentek a parton. Az öreg itthoni dolgokról beszélt, a fia anrói, hogyan élnek abban a távoli városban, ahol őt tanár úrnak szólítják az ismerősök, idehaza pedig senkinek se nézik. Majd meglátja, ha eljő, milyen más ott a világ. Megnézik Szent István király bazilikáját, az új városnegyed színes házait, a vidám patkot. . .- Az mind pénzbe kerül - felelte makacsul az öreg. Hangjából kiérződött, hiába minden, egy jottányit sem enged abból, amit igaznák tart. Számára csak az az igaz, amit egy görcsös élet kemény évei alatt megformált, (felépített. Azt az igazságot nem hagyja lerombolni.- Jó, hagyjuk abba - mondta a fiú.

Közben elérték a falut. A fiú úgy döntött, hogy ebben a két napban, amíg itthon lesz, elő sem hozza többet a dolgot. Egyszer, egyetlenegyszer kjarült szóiba újra a látogatás, amikor a vonathoz kísérte a lkáét kis öreg.- Akkor hú&vétra várjuk magukat - intett vissza nekik a vonatablakból. Anyja szemében könny csillogott, apja kemény aroélét meg sem rezdítetúék a szavak. Állt, nézett az induló, egyre .gyorsuló Vonat után. A fiú ákfcor miár tudta, hogy húsvélt előtt egy héttel nem küldd el az útiköltséget. . .

3Ezen a napon jött rá, hogy már nem szereti az ünnepeket. Azelőtt a vasárnap volt mindene. Napkölüefcor felöltözött, kisétált a házak elé, ődöngöltt légy darabig, aztán kiballagott a városszéli tóhoz. Nézegette a halakat. Volt ezdknék iá vasárnapoknak valami kimondhatatlanul szép derűje. Visszafelé fal isam ment addig a lakásba, egyenest a végállomásra sétált a buszhoz. Míg várit rá, eszébe jutottak a gyermekkori emlékek. A vasárnap gyönyörei. Ha szegények voltak is, nem éltek ünnepnapok nélkül.

298