Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Mesélek az életemről. Feljegyezte: Pósfai H. János
Szekrényünk akkor még nem volt, egy (hatalmas ládáiban tartottuk a holminkat. Nem sokkal később - kéz alól ugyan - megvettük a szekrényt is. Jaj, de boldogok voltunk! Akikor aztán kitört a háború. Szívünkbe markolt a hír, döbbenten lapultunk a nagy bizonytalanságban, hiszen éreztük, hogy ezentúl már csak rosszabb lehet. S amitől rettegtem, (beteljesedett: férjemet behívták, magaim maradtam a gyermekemmel. A fogbefegyárból hadiüzem 'lett, ifiamra (kisebb testvéreim vigyázták, amíg én dolgoztam. Nappal jó volt, de éjjel nagyon nehéz. Rémképek nyugtalanítottak, férjemnél jártam, láttam véresen, soványan, ihalálsápadtan. Megviseltek az éjszakák, kifárasztottak a nappalok. .. Tompa ütést éreztem, amikor megjött az értesítés: „Férje hősi halált halt. . .” Beteljesült hát szomorú harcom. Zokogva sírtam. Egyedül maradtam kisfiámmal, aki akkor volt hatéves. Mikor jöttek a gépek, sírt, jajgatott a sziréna, liberátorok szántották a kék eget, bombák nepasztgették a földet, azt gondoltam; jolbíb lenne elpusztulni, megszabadulni a keserves kínoktól, a gyötrelemtől.. . Aztán, amikor ránéztem osöpp- nyi fiamra, az egyetlenemre, akkor megcsípte valami a szívemet: neked nem szabad elpusztulnod, neked (élned kell! A felszabadulás után (mindjárt beléptem a pártba. Ne feledjem: valamennyi testvérem párttag, apám is az volt, édesanyám is az. Jaj hát nekem annyi, de annyi me- sélnivalóm van még! Mentünk a teherautókon, fallujárók dalát hordozta a szél, s akármerre jártunk, szívesen láttak minket. Azt a sanyarú világot, amiben éltünk, felszántotta a történelem, miint az ugart. S ami azután sarjadt, az lett a mi igazi életünk. Tizenkét évi gyász után újra férjhez mentem. Másodszor is őszinte, igaz küzdőtársra leltem, aki mindig mellettem áll, s akivel én is egy életen át kitartok most már. Másodiknak kislányom született, most tizenöt éves. De ő is olyan, mint a többi lány itt az üzemiben. Ha az életemről mesélek neki, csak néz, nem akarja elhinni, hogy úgy volt, ahogyan volt. Most megy gimnáziumba, s nemrégen azt kérdezte tőlem: „Anyu, te miért nem tanultál?” Én ilyenkor már csak nevetők. Miért nem tanultam? Jönnek hozzám a lányok: „Gizi néni, délután jön a vőlegényem, hadd menjek el egy órával előbb..Menj csak, menj. A másik azt mondja, ő már csak addig dolgozik, amíg (együtt lesz a két szobára való bútor ára, vagy felépül a kis ház... A harmadik: szeretnie külföldre utazni, unalmas már a Balaton. .. Kinevetnek, amikor azt mondom: gyerekek, alakítsunk egy dalárdát itt az üzemiben! Azt kérdezik: miinek az? Látni eleget a televízióban, hallani a rádióiban. Nevetnek akkor is, amikor elmesélem, hogy kétéves asz- szony voltam már, amikor férjemmel először elmentünk szórakozni. De táncolni ák- kor sem táncoltam, mert nem is tudtam. Azért nagyon szeretek közöttük dolgozni. Kedvesek, aranyosak, csak hát egy picivel becsülnék jobban azt az életet, amibe belecsöppenitek. Évente kétszer-háromszor hazautazunk férjemmel és kislányommal az édesanyámhoz. Ö még (él, legkisebb húgommal lakik ábban a Duna menti városkáhan. Mikor hazaérek, azzal fogad: de jó, hogy megjöttél, lányom! Legalább egy kicsit megmasz- szírozod a rossz lábaimat. . . A húgom nem meri. Azt mondja: undorodik attól a csúnya forradástól. Én nem. Ölembe veszem anyám lábát, megnyomkodom, megsimogatom, titokban figyelem az arcát, mint ömlik el rajta a boldogság. „Jód van kislányom. . .’ — hallom a hangját. Miért ne tenném meg néki ezt a semmiséget? Olyankor felidéződik a múlt, a keserű élet. Az is egy nagy seb, egy csúnya forradás. Anyám mosolyog, huszonhét unokája, tizenkét dédunokája jut eszébe, azok sugárzó, örömteli arcát látja, s úgy tűnilk néki, mintha igaz sem lett volna, hogy valaha másként éltünk. .. Feljegyezte: PÓSFAI H. JÄNOS 252
