Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - Pozsgai Zoltán: Cézár, szárazon és vízen (elbeszélés)

Nekünk volt egy elég nagy vas-csónakunk a kentek alá nyúló Pándzsa éren, ahol a magas vízállás dacára elérhettük. És volt benne élelem: kenyér, só, szalonna, egy üveg pálinka, házilag kikészített kutyabőrrel bélelt kabát-féle. Dusnik mások csónakjában ment, jól láttuk. A Pihenő malom felé már nagy Ibaj lehetett. Hűvös szél támadt onnan, olyan morajlással, hogy reszketett tőle az erős, nagy vasasénak. És szokatlanul fekete lés nagyon alacsony felhő borult hirtelen ránk. Mind a tizenhármán belefértünk a csónakba. Még Tóba Pál jött; roppant nagy tenyerében egy vékony öregasszony kezét húzva: „Jöjjön. És ne beszéljen bolondokat, hogy úgyis meghalunk!” - Az öregasszony kicsiny szeme alig élt.

Gondoltam, hogy a víz első ütése nagy lesz. Tuiba Pállal úgy fordítottuk a csónakot, hogy csúcsos elejét érje az ár, mert oldalt eldönti. És volt két vödör: kiönteni, ami víz becsap. És odaállítunk, ahol nincs part, amiről esése van az árvíznek. A fekete felhőtől healkonjaiilt a viliág. Pedig dél volt. Nem messze egy Ikiis országút futott, kétéltű katonai kocsik mentek rajta, vízi és országúti útra egyaránt használhatók. És énekeltek a katonák. Nem úgy, mint bor mellett. Ügy, mint amikor harctérre mennek. „Vad haraggal tör ránk az ellen!” Félelmet is éreztem a hangjukban. No, persze: szemközt a fekete, alul, fölül moraj ló, tajtékzó pokolnak?

Bíztam a csónakban és abban, hogy jól úszók. De a katonák harci éneke fölborzolta a hajaimat és az idegeimet. És örültem, hogy a falu kiürítését, amiért ón is felelős voltam, nagyjából időben elvégeztük. A víz a fekete felhő alatt fekete. A sebességtől és a széltől tornyos. Mondtam nekik: szemközt üljenek, keményen fogódzva az oldalakba... És akkor a csónak hegyes orra csattant. Jól elmetszette az első, fekete vízhegyat.

Nagy ütés-lökés volt, de megálltunk utána hamarosan. A többi lökés sokkal kisebb volt. Néhány vödör vizet ki kellett mernünk a csónakból. Láttam, ahogy a templom falának vágódtak s azon fölloccsantak a zúgó víz-hegyek. A szél még jobban fölerősödött, de alul az ég már tisztult, északról. És akkor megpillantottam Cézárt, eléggé messze tőlünk. A Pihenő malom felé. A nap lassan előbújt, de furcsa köd vonta körül. És minden furcsa volt. A Pihenő malom földszintesnek látszott a vízben. Pedig emeletes volt. Csak az emeletig elnyelte a víz, amely most sunyin zöldellett és sűrű, tarajos hullámokat hordott. Még kellett erő hozzá, hogy jó irányban tartsuk a csónakot. De volt is erő.

Tuba Pál egy korty pálinkát öntött az öregasszonyba, aki alig élt johfaan, mint szent Mihálynnapkor az őszi 'kukoricaszár. ö is ivott, egy-egy kortyot sokáig megforgatva a szájában. Az üveg sorbajárt. Kaj.tár, a tanácselnök nehezen viselte a csónak imbolygását. Döglött malacot himbált felénk a víz - puffadt hasa volt fölül -, az égre vicsorgott. A tanácselnök a gyomrát fogta már amúgy is. A miálactól öklemdezini kezdett. Tuha Pál a hóna alá nyúlt, tartotta és itatta. Az öregasszony kicsi, riadt szeme kinyílt.

Meg kellene néznünk Dombiföldet! Annak a kiürítésiét reggel nem rendelték el, mivel egyetlen utcája, boltja elég magas dombra épült. De nem bizonyos, hogy a Dúcának ezt az erős kitörését akkor figyelembe vették. Mondtam Tubának, hogy menjünk Dombiföid felé.

Aztán megint mutatta valaki Cézárt. Csoda, hogy ilyen gyorsan ilyen messze eljutott. Gabonamerő falapátokkal eveztünk, ahogy kellett. Elindultunk Dombiföid felé, egyet akartunk valamennyien. A bika is arra állt a vízben, Tuba Pál nézte és legyintett. Mit csináljunk vele? Van egy láncunk, de az gyenge rá. A szegyéig állt Gézár a vízben, vagy még mélyebben. Állt, meg sem mozdult. Közelebb érve láttam, hogy most is kiölti a nyelvét, mint amikor dühöngve bömbölt Dusinikra. Gsiak most másképpen bömbölt. Egészen másképpen. Hangja esdő, gyámoltalan volt. Még köze-