Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Pozsgai Zoltán: Cézár, szárazon és vízen (elbeszélés)
POZSGAI ZOLTÁN Cézár, szárazon és vizen A kapu tárva volt a Domsödi-fóle házon, amit a község megvett. Csak néhányan, hátrább és futósabb embardk alkuink a tónt kapuinál, számítva rá, hogy menekülnünk kell, de arra is, hogy talán segíthetünk. A régi parasztudvart meglehetősen fölverte már a mályva, imég a küszöböt is. Hátul valami kerítésnél vívta félelmes csatáját Cézár Dúsaikkal, Cézár, a bika a gondozójával. Aki sohasem volt rest, hogy Cézár alatt kényelmes szalma legyen, hogy szép, nagyszemű, fehér zabot és leveles lóhereszénát ehessen. Egy irdatlan törzsű és lombú akác volt közöttük csupán. Dúsaik, a nyakigláb, sökgyerekes, községi alkalmazott, meg a bika között, amely ijesztő fölényben volt. Fröcskölő orrát lehúzta két első lába közé. Gyönyörű szarvát előreszegezte; akörül a haja akár a tajtékos hullám! Bömbölve döfkodte a fatörzset; a nyakigláb ember amögött forgott. Egy pózna volt csupán Dúsaiknál. Odákialbáitonlk neki a messzi kapuból, hogy döfje orron vele! De ő csak védekezőén tartotta. Félt talán, hogy a döféstől a bika még a fát is rádönti. Odamemnünk nem lehetett. Vadul kiáltoztunk (mindenfélét: hátha magunkra tudjuk haragítani Cézárt, s az alatt az ereje fogytáin lévő Dúsaik valamiképpen elmenekülhet - hátrafelé. Nekünk lett volna időnk, hogy becsukjuk az állat előtt a kaput. De nem tudták elharaigítani. Aki épkézláb ember akadt, a Dömsödi-ház (régi adók fejében államosított ház) tárt kapujában tolongott és ez az egész így rettenetes volt. Mert a közeli, tanyai kápolnában is félreverték már a harangot, de a szomszéd faluban is; ott a tűzoltók trombitája is szólt, recsegett. Onnan a Duna jött, tajtékosan, és ha Gézárral nincs ez a ■haj, valamit talán menthettünk volna a gátakon, amelyek főképpen Németszentjá- nosnál elég gyatrák voltak.- Jézusom! - kiáltott a fülemnél Tuba, ahogy a bika megint Dúsaiknak rontott, oldalt a fa mögé fordulva; az alig tudott most a fa körül, azaz mögötte védelmet találni. Az állat sűrűn ostromolta a fát. Dusnik nem soíkáig bírja! Ügy ugrani, hogy a nagy fatörzs 'mindig közöttük legyen. Láttam: a községi apaállatgondozó magas, csapott válla reszket. A kalapját már elveszítette, a kupáján égnék állt egy hajfürt. És nem tudta becsukni a libegőstől félig már fogatlan száját. Tuba, a községi daráló kezelője olyasféle hangot hallatott, mint a bömbölő bika. Cézár megállt tőle egy pillanatra. Dusnik meg kedvesen szólt hozzá. - Jól van Cézár! Nyugodj meg, Cézár. Jaj, hagyd már, Cézár! Gyerekeim vannak, te! - Tuba meg bömbölt. Most a bősz állat felénk fordult. Egyik első lábával a földet kaparta. Aztán bolyhos farkát a hátára csapva, bömbölve, gyönyörű fejét előreszegve, vadul felénk rontott. Gyerünk! Juj, a szeme vérbein forog! Ez most öl, hogyha tud! Mi be tudtuk rántani előtte az erős kapuszárnyakat. Egy ideig ostromolhatja őket! Futottunk; ezt akartuk! Akkorra a fallut nagyjából kiürítették az árvíz miatt. Hallottuk, ahogy Dusnik Kálmán lihegve, de fölszabadulva kiált: - Már kijutok a hátsó kapun! - Cézár a (kaput ostromolta. Tulajdonképpen mindig vad volt, de most a közelgő árvízi riadalom is vadította, s elszabadult. 231
