Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 3. szám - Bereményi Géza: Linczényiéknél voltam a minap (elbeszélés)
míg ón lahozom Element és a kapu elé teszem, emellé a téglát. Előzőleg lekapcsoljuk az óráját, kiforgatjuk a pénztárcáját. Elhagyatott környék ez, nem messze már előfordult ralblás. Azután a rendőrségre telefonálunk, és mi jelentjük he, hogy a kapuink előtt .találtuk albérlőnk holttestét. „Nem jó” - szakítottam félbe és a bál arcom rángatózott. - ,,Te félj ősz .és rendet csinálsz, majd .ón telefonálok. Adj egy tamtuszt.” Hosszú idő után először nézett rám.- Amikor Elemér ajtót nyitott .és én rápillantottam mozdulatlan .arcára, megállapítottam, hogy nincs fején a svájcisapkia, háta mögött bömbölt a rádió, két .nagyot ütöttem gyorsan egymás után az ujjaimat gyötrő nehéz téglával. Meglepetés nélkül zuhant kii az előszobába nagy, erős teste, áhogy kellett. Edit élzárta a rádiót, és ón örültem, amikor kirohant mellém. Gsak egy .pillantást vetett Elemérre, aztán kilépett az előszobaajtón, körülnézett és intett, a lábam remegett a súlytól, .simán lejutottunk, ott megkönnyebbülten dobtam le. A kapkodásban megfeledkeztünk az óráról és a pénztárcáról, ezt most Edit gyors mozdulatokkal .elintézte és én .elindultam telefonálni. Egy hang azt mondta, hogy azonnal küldenek .egy járőrt, maradjak a fülke mellett és integessek. Minden pontosan ment, pedig azt mondják, a tervekbe kis hibák csúsznak, váratlan tényezők. Nekünk .szerencsénk volt.- Fiatal rendőrtiszt ült ia vezető mellett, hátul szorítottak nekem helyet, és azt kérdezték, van-e valaki a holttest mellett. Mondtam nékik, hogy talán a feleségem, de addigra megérkeztünk, és a ház előtt nem volt senki. Elemér eltűnt. „Gyerünk föl” - mondta idegesen a rendőrtiszt és jól megnézte magának az arcomat, és amikor becsengettünk, Elemér nyitott .ajtót, fején a svájcisajika. Editre gondoltam, mi történhetett vele, de már ott állt ő is, meglepően hétköznapi arccal.- Magához tért? - kérdezte Elemért a rendőrtiszt.- Nem - mondta Elemér .lassan. - Nincs semmi bajom. Itthon voltam idáig és csak a maguk csengetésére nyitottam ajtót. A fiatal rendőr lkábultan mérte végig, gyanakvó arccal.- Tréfa - mondta ékkor Edit.- Tréfa - bólintott a rendőr. Félretolta Elemért, benézett a szobájába, visszalépett. - Tréfa.- Gondoltuk, telefonálunk maguknak, de nem tudtuk, hogy ilyen rossz vége lesz.- Fiatal házasak vagyunk - tettem ón hozzá.- Tréfa - vált egyre fenyegetőbbé a tiszt hangja. - Hát kérem, ennek a tréfának súlyos következményei lesznek. És még egy ideig beszélt, majd jegyzőkönyvibe írta Edit és Elemér vallomását, aki nem tudott semmiről, ón .meg arra gondoltam, hogy ez miég arra sem érdemesít minket, hogy feljelentsen, ez valamire készül, ez nem imiarad ennyiben. Nem néztünk egymásra Edittel, mikor a rendőrök elmentek, és amikor Elemér szótlanul becsukta maga mögött az ajtót, akkor .sem. Most elhallgatott Linczényi, mert Edit jött be és felkapcsolta a villanyt. Mindketten hunyorogtunk. Hosszú utazás előtt álltam, erre hivatkoztam, mikor búcsúzni kezdtem. Az előszobában négy ajtó volt.- Melyik Eleméré? - kérdeztem.- Ez - suttogta Linczényi, és a legszélső barna ajtóra mutatott, mely mögött mintha moccant volna valami. 209
