Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 3. szám - Bereményi Géza: Linczényiéknél voltam a minap (elbeszélés)

mi csak egymásnak akartunk élni, és -ez talán magyarázza, hogy az az egyáltalán nem lebecsülendő külső veszély, amit számunkra Elemér jelentett, megzavart és tanácstalanná tett mindkettőnket.

Cigarettával kínáltam Linczónyit, hogy félbeszakítsam, mert idegesítettek szükségtelen fejtegetései. Én is rágyújtottam. Cigarettánk két tűzpont volt az árnyaikkal teli szobában.- És ettől a naptól minden aránytalanná vált - folytatta Linczónyi -, egy hanglejtés, egy mozdulat valami másra utalt, Elemiér, ákit néhány alkalommal láttam egész életeimben, beköltözött hozzánk, velünk vacsorázott, aludt, szorongató tekintettel akasztotta el egymáshoz intézett szavainkat. Igyekeztem minél később hazajönni, sokat jártam vidékre, csakhogy Edit nemtudoménmire ösztökélő magatartásától, sőt fcifákadá- sa-itól távoli legyeik. Ekkor már éjjel sem éreztem biztonságban imagaim, mert Elemér lépteit csak a vécéig hallottam késői kijárásai idején, a víz zulbogását hosszú csend követte, mintha nem ment volna vissza. Ez már agyrém volt, de mindannyiszor azt képzelteim, hogy az ajtónál áll és végtelenül idegesített Edit dacosan felemelt hangja a sötétben.- Köztem és Elemér között semmi szóra érdemes nem történt, talán nem tartott méltó ellenfélnek, ezért hajlamos voltam Edit beszámolóit is fantáziaitúltengésnek betudni. ami unalmas munkájából és számára szokatlanul szabályos élemódunkból ered. Ebben az is megerősített, hogy bizonyos idő múlva nem panaszkodott többet. Ez csökkentette tehetetlenségem okozta lelkiisimer etfurd a Lás otm at, bár szótlansága óvatossá tett. Gyakran kapcsoltam be a rádiót, de ez is ingerelte, mintha ez a hang zavarná készenlétét valami rettegett külső támadásra.- Azért valamelyest enyhült a feleslegesen eltúlzott feszültség, legalábbis úgy láttam, vagy tudomásén úgy szerettem vollna látni. Elhatároztam, (hogy kevesebb munkát vállalok, és gyakrabban eljárunk itthonról. Aztán körülbelül két hete, közvetlenül féléves házassági évfordulónk előtt, szokás szemmit elég későn és fáradtan étkeztem haza. Meglepetten vettem észre, hogy Edit nincs a konyhában és szobánkban sem ég a villany. Szólítottam, de nem válaszolt. Csak mikor kitapogattam és felkattintottám a kapcsolót, vettem észre, hogy az ágy előtt, a földön ül, fejét hátra, a tákaróra hejtva, és mint amikor a bőrt csókólom nyaka és válla találkozásánál, üres tekintettel bámulja a mennyezetet.- Szerencsétlen hülyének éreztem magam ott, az ajtóban, szánalommal néztem, tehetetlenül dühöngve határozatlanságom miatt. Feldúltam próbáltam szóra bírni. Amikor megráztam a vállát, felnézett, és azt mondta, hogy ‘ma szokás szerint Elemérbe akadt az -előszobában, aki elállta az útját - ez nem először fordult elő - és mereven nézte. Ö im-eg rémületében sikoltozni kezdett, a falnák dőlt és ide-oda dobálta a fejét, mire albérlőnk -elmosolyodott, sarkonfordult és kiment a konyhába, valószínűleg cipőt tisztítani. Edit pedig itt ül az ágyon és arra vár, hogy Elemér bejöjjön.- És akkor ón rágyújtottam és azt mondtam, nincs más hátra, meg keli ölnünk. Én mondtam ki -a szót, de Edit adta a számba, Edit, akinek viselkedése egyosapásra megváltozott, mintha régóta várt volna erre. Kész'tervvel állt -elő, mozdulatai céltudatosak, beszéde tömör és világos volt, a szemében, furcsa tekintetében lévő elszántság elvakított és készségessé tett.- Ha igaz, amik az előbb mondtam, akkor Elemiéi- már nincs a konyhában. Ö, Edit, -majd jó hangosra állítja a rádiót, én pedig a konyhából ‘kihozom azt a nehéz téglát, melyre -ő a forró vasálót szokta tenni, bekopogok Elemér szolbájába, és almint ajtót nyit, ütök, csak ne kiabáljon. D-e azt -egyikünk sem tudta elképzelni Elemérről, hogy ő kiabálna. Ha biztosan megállapítottam a halált, Edit alőremegy és körülnéz,