Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)

1970 / 2. szám - SZEMLE - Marafkó László: Tandori Dezső: Töredék Hamletnek

Körüljárhatóságod tériszonyába léptél ki folyton; remegtél a csupasz megvilágítás üregében.

Hogy itta a képekre szomjas tér a mozgást. Lépteid az ön-távolodás visszhangjába tapostak.

De te,

szív, fű-gyökérnyi markolás,

ahogy magadba te folyton visszakapaszkodsz (A séták)

A szakadatlan önmegfigyelés, analízis cseppet sem kényelmes állapot.

Hogyne véreznél. Minden arcvonásod üvegként töröd át, míg látványoddá leroskadsz.

(Hogyne véreznél. ..)

Az elemzés során Tandori ráébred, hogy a személyiség lényegének mint magnak, tovább nem folytatódó állapotnak a definiálása - lehetetlen, s e lényeg is, akár a létezés, folyamat.

Színhelye vagy egy változásnak.

Ha jelenléte vagy - megölne.

(Chanson spirituelle)

A költő egyszerre szenvedő alanya és megfigyelő objektuma, műszere is önmaga létezésének. A megkettőződött én önüldözése végnélkülinek tetszik Tandori lírájában. „Mindig előre, mindig megszületetlen” - mondja a költő, s e program hol mozgósító erejű, hol a szkepticizmus forrása. Ez a szkepticizmus hol az önmegközelítés folyamatát és eredményét kérdőjelezi meg (Ily egyetlenné. . . kezdetű vers), mondván, hogy a „beavatkozás” már eleve módosítja a képet, hol az „én” lényegének, azaz a megközelítés tárgyának létét teszi kérdésessé (A visszaérkezett).

Így keletkezik egy személy, még csak híjának a helyén se. Valamint minden esemény egy nincs-mi-hogy félreértése.

(Félreérted)

Persze, ilyen pillanatnyi megingás az olyan racionális alkat esetében, mint Tandori, szükségszerű is, és ez adja ennek a csontvázmez- telenségű lírának a drámaiságát. Tandori a pillanatra sem megállás mellett tesz hitet, amellett, hogy van olyan lényege a változásnak, amely bár elérhetetlen és bevégzetlen, de vonz. Persze, meglehetősen sovány vigasz az, hogy igazi lényünk csak e rohanás végén,

a halálban kövül meg, ekkor dermed ránk az egyetlen maszk, amelyet addig nem sikerült megmintázni (III. töredék).

S ha van is költői erő, „heroikus pesszimizmus” a Vissza az égbe c. monodráma magatartásában, valahol zsákutcába téved ez a komoly szándékú líra. Hiszen az emberi lényeg keresése közben kiderül, hogy ez nem más, mint a megkettőződött (vagy megsokszorozódott?) öntudat egymásra viszonyítása:

kettőzve űzi önmagát az egyetlen és elérhetetlen.

Olyan laboratóriumi kísérletnek vagyunk tanúi, amelyben a kísérleti organizmustól megvonnak minden „külső”, idegen anyagot, hogy tisztán, csak önmagában tanulmányozhassák. S kiderül, hogy az élő szervezet lassan elkezd pusztulni. A pontatlan analógiák helyett tiszta fogalmakkal élve: az önmagára vonatkoztatott „én” keveset mond önnön lényegéről, kiüresedett viszonylat csupán, amely csak más, önmagán kívüli pontra, jelenségre vonatkoztatva funkcionál. Képlet, amely behelyettesítés után ad eredményt. Nem az élménylírához kell a költőnek visszatérnie, inkább a fenti elszegényedésben rejlő veszélyt kell felismernie.

Érdekes módon tükröződik Tandori kísérletének merész újszerűsége nyelvében verseinek nyelvtani szövetében is. Nehéz még egy olyan költőt találni a magyar lírában, aki ilyen bátran merné keverni — tegyük hozzá, tudatosan és értőn - a nyelvtani szabályokat.

Megkondítod magad, mint egy teret melyben eltávolodhatom.

Láthatatlanul hagyom,

hogy körülvégy, és az legyek, ahol

vagyok.

(Egymás)

A köznyelvben nem fordul elő az utóbbi- szerkezet. A főmondat rámutatószava, amely az alanyra szokott vonatkozni („az”), a mellékmondat helyhatározói szerepű vonatkozó névmási határozószójára utal. Vagy másutt:

félreérted nélküledet: legjobb esetben nélkülednek, félreértesz egy nélkület, miatta hiszed csak velednek.

(Félreérted)

Valami egészen bizarr hatása van annak, hogy egyazon mondaton belül ugyanaz a lo