Életünk, 1970 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1970 / 2. szám - SZEMLE - Kulcsár János: Vasvári István: Fedezék nélkül
gikai alany kétféle nyelvtani alany - egy első és egy második személyű - formájában jelenik meg, ami a már említett „önkettőző- dés” eredménye. Valamikor Lukács György fájlalta, hogy megfelelő magyar filozófiai nyelv hiányában a filozófiai gondolkodás sem tudott fejlődni. Nos, Tandori nyelvi kísérletei feltétlenül a magyar filozófiai költészet gazdagodását jelentik, amiből a későbbiekben meríteni lehet. S mivel megmutattuk annak az útnak a veszélyeit is, amelyet Tandori választott, a fog- lalhatóság és kibontakozás reményét csak a költő egyértelműen megnyilatkozó tehetségére alapozhatjuk. MARAFKÓ LÁSZLÓ Vasvári István: Fedezék nélkül „Az elkötelezett Író tudja, hogy a beszéd cselekvés: tudja, hogy feltárni annyi, mint megváltoztatni, és feltárni csak akkor leltet, ha az a tervünk, hogy megváltoztatunk. Felhagyott azzal a lehetetlen álommal, hogy pártatlanul ábrázolja a társadalmat és az emberi sorsot. Az ember az a létező, akivel szemben semmiféle más létező nem őrizheti meg pártatlanságát, még az isten sem” - írja egyik tanulmányában Jean Paul Sartre. Szavai szinte önként kínálkoznak Vasvári István új kötetének méltatása elé. Vasvári egész eddigi költészete a tudatosan vállalt elkötelezettség jegyében fogant. Ugyanakkor nélkülöz minden harsány kivagyiságot, melldöngető farizeuskodást, tüntetést és ellen- tüntetést, olyannyira, hogy szinte újra meg újra „felfedezzük” benne a szocialista költőt egy-egy verseskönyvének megjelenésekor. Módszerét tekintve, sajátos hitvallás az övé: a világ élő és élettelen tárgyaira kivethetve mutatja fel olvasóinak az emberség példázatát, azét az emberségét, amelyet a bármifajta autodaféktől megcsömörlött társadalom mindinkább szeretne természetes, magától értetődő életformájának érezni. Polgár, a szó Csokonai-fogalmazta értelmémében - szögezhetnénk le ismét a sztereotip bölcsességet, ha a költő ránk nem cáfolna egy ennél sokkal teljesebb, József Attila-i gondolatkört idéző igénnyel: „Én rendet kerestem ötven évig. Rendet, mely szeretne; S lehetnék tőle bármi messze, mellemben döngné árverésit.” (Egy lélegzettel) A szocializmus rendjének igenlése tucatnyi érzelemkor mozaikjaiból épül egységes egésszé Vasvárinál: a klasszikus példákon buzduló hazaszeretet („Magyarország”), a legutóbbi harminc év, különösen a fasizmus esztendőinek iszonyú tanulságai („Amit az én szemem. ..”), vagy a szőkébb pátria, Józsefváros iránti gyengéd ragaszkodás („Vallomás”), mind-mind egyazon irányba taszítja a költőt, hogy kimondassa vele: „Valamit mondani kellene a világnak, valamit tenni kellene; az ember győzelméért él S nem halhat bele.” (Karácsony) Pöröl az értelmetlen elmúlással, s a közönynyel is pörbe száll, mert nagyon sok a félteni- valója. A férfikor delére érkezett költő „éj elől menekülő szívverése” a szeretetvágy és társtalanság, hit és kiábrándultság között hányódva, oly makacs erővel ragaszkodik az emberarcú világhoz, hogy még az idillt is megleli benne, noha egyébként minden bukolikus derű távol esik az ő szigorú, mérlegelő költészetétől. „egy apró szellő kék topánba jár. .................... A János hegy zihál ah ogy elém ül, s éveim rigója e lepke vershez még vállamra száll.” (Idill) Őszinte átéléssel tud rácsodálkozni a tájra (mely számára mindig több szemgyönyörködtető látványnál), és annyi férfias bájjal szól a szerelem mindennapjairól, ahogyan manapság csak kevesen tudnak. Formakultúrája is mind egyszerűbbé, nemesebbé csiszolódik. A költészet nemes hagyományainak tisztelete, az önmegtartóztató fegyelem mindvégig megóvja a túlzásoktól, a látványt hajszoló modernkedéstől. Vasvári a maga csöndes és határozott mondanivalójával kíván korszerű lenni, az emberi tartalommal, amelyet versei hordoznak. A jelek szerint sikerrel. A „Fedezék nélkül” nemcsak egyszerűen a legújabb Vasvári-kötet. Jóval több annál: mintegy summázása a több évtizedes költői pálya legjobb eredményeinek, markáns összegezése egy felfelé ívelő emberi útnak, melyhez a költő maga fogalmazta meg az el nem évülő mottót: „Élni csak küzdve érdemes!” KULCSÁR JÁNOS 192
