Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A rím színeváltozása
A példákat folytathatnék, de talán mellőzhetjük a további bizonyítási eljárást: az európai rím akkor jelenik meg a kultúrhordozó latinban, amikor a régi, arisztokratikus formák meglazulnak, az új már nem a meglevő konzerválására törekszik, hanem hódítani akar, s az expanziós cél fontosabb, mint az esztétikai megfogalmazás. S miközben Szent Jeromos szívet tépő szavakkal siratja az antik Róma pusztulását, diadalmasan zeng az új vers mind a négy világtájékon. Az elmélet felől Amikor a rím Európában megkezdte hódító útját, több ezer éves forma-kultúra állt már a vers mögött, ami most fokozatosan lesüllyedt, s bár Szent Ágoston még úgy érezte, mentegetőznie kell a rím játékossága miatt, a hagyományt egyre vastagabban fedte be a feledés pora. „Nem nézhetjük jajveszékelés nélkül” — siratja Szent Jeromos Róma pusztulását, de tudjuk, valami más is történt, nemcsak annyi, hogy barbár hordák fosztogattak a városban- Egy arisztokratikus kultúra, mely rabszolgák és rabszolgatartók között feszült, bomlott fel; a kereszténység teológiai alapokon álló demokratizmusa nem vállalhatott közösséget azzal, amit előbb az elmélet felől kellett volna megközelítenie, s amit nem tehetett az egyre növekvő tömegek közös kincsévé, mert zárt szabályait csak a vers egészének árán lehetett megbontani. Pedig az elmélet, mely ismeretet tételez fel, épp azért válhatott egy ember- szabású kultúra mindenre érvényes mértékévé, mert a mérték is emberi: a ritmus mint időbeli tényező az emberrel együtt élő, létét átjáró, meghatározó jelenség, önmagában nincs értelme sem, s ember és természet egységét példázza. Á vers éppen ezért kaphatott szakrális jelleget, melyben a szabály a természetest és magától értetődőt testesítette meg, általános érvénnyel mindazoknak, akik a kultúrán belül éltek. A rím ezzel szemben külsődleges, járulékos elem, s ha jól meggondoljuk, végtére képtelenség is, mely a vers ünnepi emelkedettségét egymás iránt közömbös szavak hangtani hasonlóságára bízza. „Farkas — barkas jaj be szép, róka — bóka az is szép, őzöm — bőzőm az is szép, nyúlom — bulom az is szép, kakas — bakas az is szép, tyúkom — bukom jaj be rút” — olvassuk Arany László népmeséjében, s nem nehéz megállapítani, hogy az egyébként értelmetlen ikerszavaknak csak a jóhangzás az ihletője. Gyakori népdalainkban is, hogy a kezdősornak csak rímképző funkciója van: „Esik eső a fenyvesen, Nem kapok én a nemesen”, de nem ritka az olyan sem, ahol táncszó vagy egy-egy letört szótag érvényesíti a ráfelelő sor rímét: „Bazsa Mári re, re, re, Ráfeküdt a deresre.” A cél egyértelmű: a jóhangzás nemcsak játék, hanem az emlékezet segítője is, melynek éppen akkor jut fokozott szerep, amikor az írásbeliség nem kodifikálja a szöveget, mint a középkor századaiban vagy a nép- költészetben. Ez a játékos-járulékos volta okozza, hogy az elmélet sokáig nem tudott mit kezdeni vele. Míg az antik mérték, melynek valódi léte az időbeliség, a beszéd természetes lejtését tette ünnepivé, a rím, a sorvégek összecsengésével a véletlent példázza, s önmagában zenét sem tud adni a versnek, tehát továbbra is csak a sorok időbelileg tagolt részein át lehetett közeledni hozzá. Tulajdonképpen csak a barokk fedezte fel, de a „költői édesség”, melyet oly sokat emlegetnek, már kizárólag a hangzás kellemességének, a fül örömének szól. Talán csak Sperone Speroni a kivétel, aki észreveszi Dante tudatos „kemény” rímeit, me84
