Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A rím színeváltozása
Történelmi futamok A kezdet azt mutatja, hogy a köznépnek, egy alacsonyabb vagy pontosabban: más ideálokat megtestesítő kultúrának tett tudatos engedményről van szó, s a felbomló Rómával szemben — melynek volt érzéke magasabb rendű hagyományai iránt — az egyszerű tömegekre építő és ható, korai kereszténység tette mind általánosabb gyakorlattá a rímet. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a rím az emlékezetet segítette, funkciója tehát merőben gyakorlati, bár továbbra is gyakran feltűnik a rímmel ékesített klasszikus forma, mint Venerabilis Beda hexametereiben, ahol a sorokon belül ilyen szavak felelnek egymásnak: Domini — Decembri, nonas — Kalendas. De már felbukkan az előképekhez nem kötött új forma is, mely könnyebben ritmizálható, azonos szótagszámú sorokra tördeli a verset, mint ebben az Albertról, Berengár király fiáról szóló népdalban: Te Alberte / decet nemus / / Et Ottonem / manet decus. Rímei éppen nem választékosak, de jól csengők (latina — marina, nostro — rostro stb.), tehát nem az irodalmi tudat diktálja, hanem a minél közvetlenebb hatás szükségszerű követelménye, mely ebben a könnyű formában talál ellenszert az írásbeliség hiányára. A rím együtt terjed a kereszténységgel, a hittérítők magukkal viszik, s még a nemzeti irodalmak kialakulása előtt, vagy azokkal együtt, mint a mi Mária- siralmunk esetében is, igyekeznek meghonosítani. A könnyen rímelő, hajlékony latin, mely mögött évezredes irodalmi hagyomány állt, a szótagszámláló sorok fülbemászó dallamával, jól csengő rímeivel a nyelvet nem ismerők előtt sem lehetett hatástalan, ugyanakkor pedig példát adott az alakuló nemzeti nyelvű irodalmaknak is, sőt — külön vizsgálat tárgya lehetne — maguknak a még kiforratlan nyelveknek is. A még mutáló nemzeti nyelvek megpróbálták lemásolni az eredetit, a szó azonban nem mindig hajlott az előképekhez, mint az ómagyar Mária-siralom esetében is. Az első sor eltalálja az eredeti ritmusát: Planctus / ante / nescia = Volék / sirolm / tudotton — s bár továbbra is gyakran tudja követni mintáját, a sorok nemegyszer megbicsaklanak, s vagy egy ősi ritmus üt át rajtuk (ahogyan többen feltételezik), vagy pedig csak az történt, hogy a fordító kénytelen volt kisebb-nagyobb engedményt tenni. Rímei mindenesetre az utóbbit bizonyítják. Mert a szándék kétségtelen s a névtelen fordítótól szerencsés trouvaille az ilyen rím: világomtul — fiodumtul, urodum — fodum, árad — fárad, hulottya — alélottya, s mind felett a világ világa — virágnak virága, mely hét évszázad visszatérő rímévé vált, bár ezek sem érik el az eredeti tiszta csengését: nescia — anxia, radio — filio, unice —respice, lumina — femina, vulnera — misera stb. A latin-rokon példák kevésbé éreztetik az idegenséget, a nyelv természetesebben simul rá az új formára, a rímek tisztábban csengenek, főleg az olaszban, mely párhuzamosabban fejlődött a középkori latinnal. Pierre della Vigne az első olasz szonettben ilyen rímeket használ: vedere — sapere — sentere — avere, corporalmente — niente — la gente — visibilemente, calamita — invita, vede — fede, signore — volmente — la gente. A hangzás — s ezt az olasz nyelv ismerete nélkül is meg lehet állapítani — meglepően tiszta: az alapnyelv birtokába a közvetlen örökös lépett. Más eredményt mutat a francia vers, mely a nyelvvel együtt fejlődött, mint Szent Eulália X. századi kantilénája mutatja, ahol a rímek örömteli összecsengésében egymás mellett áll a latin előkép és a formálódó francia: Eulália — anima, inimi — servir, conselliers — en ciel, contredist — Krist stb. 83
