Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A rím színeváltozása

egy, ezért gondolja Platón a Kratülosz-dialógusban, hogy a szó magát a fogalmat is tartalmazza, s e?t a dialektikus egységet Platon egy tetszetős hangszimbolikával is igyekszik alátámasztani. Elmélete a görög életérzést tükrözi, melyben ember és világ, szó és gondolat egymást feltételező egysége mindent átjár.

Világ irodai mi pillanat

A galliai diadalmenetben Caesar katonái, mint Suetoniustól tudjuk, nem kímélve a győztes érzékenységét, „az ismert nótát fújták”:

Gallias Caesar subegit: Nicomedes Caesaréra:

Ecci Caesar nunc triumphat, qui subegit Gallias:

Nicomedes non triumphat, qui subegit Caesarem.

Igazi bakanóta, melynek pajzán célzásán nyilván jót derültek a kortársak. Minket azonban ezúttal a forma érdekel: a tetrameter trochaikus monoton üteme alkalmas arra, hogy a katonák megtartsák a lépést, a verstanilag semmiképp sem edzett bakaemlékezetet ugyanakkor szabályos szóismétlések is segítik: a sorkezdő Gallias visszatér a második sor végén, az első sori'a pedig a harmadik azonos szóval felel; az ismétlések megkönnyítették az emlékezést, ugyanakkor pedig a trochaikus lejtés valami zenei ráadást is jelentett. Rím, a maga egyszerű módján, bár ez a kezdetleges fogás később raff inált tudatossággá is változhat, mint Aranynál: „összegyűjti budai tanácsot; Jóemberek adjatok tanácsot...”

Világirodalmi pillanat, szemünk előtt játszódik le egy magas kultúra devalválódása, midőn az eszményt reveláló szabályok feloldódnak, s a versbe valami olyan kerül, ami lényétől idegen, s mindenképp engedmény a könnyebb ellenállás irányába. Nem volt előzmény nélkül: különböző utalásokból tudjuk, hogy az emelkedetten ünnepi, szigorúan kötött forma a köznép verselésében meglazult, amit Tibullus „rustica”, Horatius pedig „horridus” jelzővel illet, Livius mint „inconditi versust”, Vergilius „rusticorum incompi versust” emleget.

A rím, ha ugyan így nevezhetjük a latin sorvégek alkalmi összecsengését, lassan hódított, a fül nem akart hozzászokni, s ezért idézi visszataszító példaként Quintilianus Cicero rímeit: togae — linguae, vagy még inkább ebben a szójátékban: „O fortunatam natam, me consule Romám.” Pedig a kezdeti rímre már Ennius is szolgáltatott példát, akit Cicero is idézett: inflammari — evitari — turpari, vagy másutt: frondescere — pubescere — incurvescere. De az egykorú olvasó csak a tetszetős hangzást érezhette ezekben, a játékot (amit, mint Quintilianus is bizonyítja, méltatlannak is tartott a vershez), nem pedig tudatos törekvést a sorvégi összecsengésre, ami másoknál sem volt példa nélküli, mint Ovidiusnál a stellas — puellas, a hexameteren belül, Propertiusnál sorvégen dona-bona, Horatiusnál sunto-agunto.

Az elítélő jelzők mégsem maradnak el, ami arra is mutat, hogy a hivatalos költészet alatt a népköltészet könnyebb fajsúlyú rétege húzódott, egyszerűbb metrikai megoldással, s mint a Caesar-gúnyvers bizonyítja, kezdetleges rímmel, melynek — írásbeliség híján, hisz csak a köznép ajkán élt — emlékezetrögzítő feladata volt. Egy jóval későbbi tanúság kívánkozik ide, Szent Ágostoné, aki rímes versekbe szedett egy zsoltárt, „ab imperitis et idiotis canteretur”.

A Caesar diadalmenetében felhangzó bakanóta rím-kísérlete még századok múltán is mentségre szorul, bár a könnyebb megoldás tömegvonzása elől már végképp nem lehetett kitérni.

82