Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Csányi László: A rím színeváltozása
CSÁNYI LÁSZLÓ A rím színeváltozása Mihelyt két szót, ha legtávolabbról is, egymás mellé teszünk, valami különt jelent, akár két vonal vagy szín vagy hang; mert hisz azok a szavak külön-külön is jelentenek valamit. Illyés Gyula Der Rhytmus hat etwas zauberisches; sogar macht er uns glauben, das Erhabene gehöre uns an. Goethe A rím már régen bevonult az európai gyakorlatba, amikor az elmélet felfigyelt rá. Valójában ekkor is alig tudott mit kezdeni vele, mert az első pillantásra észre kellett vennie, hogy járulékos elem, tartozék, nem a vers kényszeríti ki, tulajdonképpen még akkor sem, ha egy-egy találó rím közelebb hozza, érzékletesebbé teszi a vers lényegét. Mert minden versben elsősorban a ritmust érzékeljük, az időtartam egyenletes felosztását, mely Horváth János szép megfogalmazásában „az emberi szellem szükséglete s rendező tevékenységének eredménye”. A rím ezzel szemben mindig valami esetleges, véletlenszerű, nem a versből fakadó: az összecsengő szavak szerepét hangtani hasonlóságuk határozza meg, ez egyetlen létjogosultsága. Minden jel arra mutat, hogy lassan alakult ki, s előbb le kellett győznie azt az ünnepi-rituális jelleget, amit az antik vers jelentett, melyben a zenébe olvadó sorok egy társadalomnak a mágikusba vetett hitét sugározták. Állami felügyelet mellett vigyáztak a nomosz betartására, mert a dallamsémák tisztaságának megőrzését mindenkire érvényes erkölcsi törvénynek tartották. Természetesen nem tudhatjuk, hogy a korabeli görög, aki napidíjért ült a színház nézőterén, milyen verstani ismeretekkel rendelkezett, érezte-e a szöveget ringató ritmus váltakozását, bár a mai operalátogatótól sem kéri számon senki, hogy felismeri-e az egyes áriák hangnemét. De ismerte, vagy pontosabban átélte a törvényt, a zene nomosza életformát is jelentett, mert bizonyos dallamsémák, mint a mennyegzői epithalamion, halotti ünnepen a thrénosz, vagy sportversenyek alkalmából az epinikion, valóságos népi képletek voltak. A mai átlagos verskultúrával mérve szinte rejtvényszerűen bonyolult sémák ezek, éppen ezért kell hangsúlyoznunk az antik vers rituális jellegét, mely egybefolyt a mindennapi élettel, természetes volt, bonthatatlan egységben a valósággal. De ugyanakkor az eszményi felé mutató törvény is volt, amit a hagyomány szentesített, s nemcsak a vers oldhatatlan szabályait jelentette, hanem az életformára is kihatott. Kallikles a Gorgiasban nem véletlenül idézi Euripidest: „Abban jeles mindenki s arra tör, S élte javát is abban tölti el, Miben érzi, hogy túltesz önmagán.” A görög vers, zárt formavilágával, ami az avatatlan előtt áthatolhatatlan bozótnak tűnik, a teljes egységet valósítja meg, melyben zene, tánc és költészet fonódik egybe s egyesül egy magasabb szférában, hogy ugyanakkor túlmutasson önmagán. Der Sprache als Sprache zur Sprache bringen — Heidegger nehezen lefordítható megfogalmazása egyértelműen érvényes a görög versre, melyben a szó mindig azonosul a fogalommal, lényeg és jelentés érzékelhetően 81
