Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: Vázlat a mai modern költészetről

fordításai a legújabb időkig általában nem tudtak kellő fogalmat adni a költőről a nem magyar olvasónak. Sem a válogatás nem volt megfelelő, sem a tolmácsolás nem volt eléggé adekvát.

Erre is csak egy példát. A kései Ady „többsíkú lírájának” legnagyobb és legmodernebb versei, „csodák föntjén” írt víziós-mitikus költeményei a maguk aktualitáson túli aktualitásában, mintegy víziójuk gyökerében biblikus ihletűek is. Ez a biblikus tónus jellegzetesen protestáns; és mint jellegzetesen magyar- kálvinista hang, archaikusán színezett. Ez azonban élő archaizmus, hiszen a magyar protestánsok templomaiban ma is, bizonyos modernizálásokkal, a Marót— Béze-féle zsoltárok tizenhetedik századi fordítását éneklik, és a tizenhatodik századi bibliafordítás enyhén modernizált változatát olvassák. A gyermek Ady ezeken a szövegeken nőtt föl; s így a költőnél sincs szó semmiféle mesterséges, iródalmias, művileg koholt régiességről. Viszont szó van olyasmiről, ami a versek ihletének legmélyebb rétegeiben van jelen: ami Ady Isten- (és részben múlt-) élményének sajátos, élő nyelvi formája. Ennek érzékeltetése nélkül a fordítás nem lehet hű, még akkor sem, ha egyébként formailag, tartalmilag és képeit tekintve bármilyen pontos, és bármilyen lelkiismeretesen közvetít, mint Alain Bosquet mondja, „elemről elemre”.

Mi a fordító teendője ilyen esetekben? Hogyan realizálható például Ady sajátos esetében az a traductibilité, amit egyrészt Adynak, másrészt Ady világ- irodalmi környezetének minden magyar ismerője vitathatatlannak vél? Nyilván úgy, hogy abban a „nyelvi kompozitumban”, amelyből a maga nyelvén Adyt újraalkotja, kellőképpen érvényesíti mind az imént említett régies-biblikus (de egyáltalán nem elavult vagy irodalmilag rekonstruált) tónust, mind Ady „apol- linaire-es” felhangjait (melyekben persze nem hatásról van szó, hanem rokon visszhangról rokon élményekre és tényekre, és a költői látásmód bizonyos rokonságairól). Francia változatban e „kompozitumban” az elemek kellő arányú keverésével nyilván benne kell lennie Apollinaire-nek is, meg egy Agrippa D’Aubigné nyelvi és indulati ösztönzésének is. Hasonló a probléma német változatban, és csak a neveket kell másokkal helyettesíteni: egyfelől valószínűleg Lutherrel, másfelől egy olyan spektrummal, amely Rilkétől ívelhet Georg Heymig, és Nietzschétől (akinek egyébként döntő szerepe volt Ady költői magára eszmélésében) esetleg Traklig.

Ady európai sorsa jól illusztrálhatja a traductibilité nehézségeit és problémáit. Nála, és sok hasonló esetben, lényegében a „költői világnyelv”, meg az egyes költő saját, ha tetszik, „nemzeti” nyelve közti feszültségről van szó (és a nyelv itt természetesen többet jelent pusztán csak nyelvnél: jelent hagyományt, kultúrát, életformát, történelmet és társadalmat is). Ezzel kapcsolatban ismét En- zensberger szavait idézhetjük: „Diese Feststellung — tudnillik a költői világnyelv kialakulásáról — kann nicht dazu führen, die Vielfalt, die sich in dieser Weltsprache ausdrückt, über einen Kamm zu scheren.” S a sokszínűségre gondolva a kann szót bízvást kicserélhetjük az imperativabb darf szóra. Az egységesülésnek ugyanis megvan az a veszélye, hogy a közös nyelvet végül is majd mindenki egyformán beszéli, a színek végül is majd mind valami közös szürkébe oldódnak; úgyhogy végül is nem nagyon lehet majd megkülönböztetni azt a verset, melyet mondjuk egy madagaszkári költő a madagaszkári ég alatt ír, attól, melyet egy skandináv Stockholmban. Holott a poetische Weltsprache-nak nyilván nem az a hivatása, hogy a jellegtelenség nyelve legyen. Ezért hasznos,

74