Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Rónay György: Vázlat a mai modern költészetről
ha a közös költői nyelv kialakításának elsőrendű munkásai, vagyis azok, akik költőket, költeményeket és költészeteket egyik nyelvről a másikra közvetítenek, a sajátosban meglátják ugyan a közöset, de ugyanakkor a közösben is a sajátosat. Ez a követelmény nem új; inkább közhely. Mégsem árt újra meg újra a szemünk elé állítani, mégpedig két okból. Az egyik: minél több olyan antológia jelenik meg, amely egy-egy költőt, vagy egy-egy nemzet költészetét egy másik nemzet nyelvén tolmácsolja (ami a „világlíra” és a „költői világnyelv” kialakulásának legszebb és legörvendetesebb tünetei közé tartozik), annál inkább fenyeget, és ma már nemcsak virtuálisan, bizonyos ömlesztett egyformaságnak a veszélye. A másik: minél inkább észlelhető a közös költői világnyelv kialakulása, annál többször tapasztalható elutasító bizalmatlanság az olyan költői jelenségek iránt, amelyek ennek a (nemegyszer elhamarkodottan, túl szürkén és egysíkúan értelmezett) „világnyelvnek” a kereteibe nem illeszthetők be azonnal. Pedig ha egy költő, egy mű, egy költészet pillanatnyilag ellentmondani látszik az európai líra éppen uralkodó tendenciájának, ebből még nem következik, hogy mindenestül időszerűtlen és semmi figyelmet sem érdemlő periferikus jelenség; meglehet ugyanis, hogy a fejlődés holnap vagy holnapután éppen az általa jelzett irányba fog fordulni. Amellett, ha mélyebben megvizsgáljuk, egy-egy hirtelenében rokontalannak tetsző jelenségről nemegyszer kiderül, hogy nem is olyan rokontalan, éppen csak távolabbi tájakon kell keresni a rokonságait: azokat a hajszálgyökereket, amelyekkel mégiscsak szervesen kapcsolódik az egyetemes fejlődés organizmusába. Juhász Ferenc költészete például kétségkívül elütőnek, idegennek, zsúfoltnak, követhetetlennek fog tűnni, ha valaki mondjuk Bobrowski, Krolow vagy René Char szikár, takarékos versképletei felől közelíti meg; de mindjárt kevésbé lesz „antimodern”, „romantikus”, ha Dylan Thomas, vagy a Napköve Octavio Paz-a felől közeledünk felé. Aminthogy Nagy Lászlón sem lehet egy Ungaretti, vagy egy Nelly Sachs normáit kérni számon; viszont nyomban jobban kinyílik a másnyelvű olvasó (és a más nyelvre fordító) előtt, ha megérzi benne a népköltészetnek, pontosabban egy bizonyos népi költészet látásmódjának, kép- és ritmusteremtő képzeletének modernné élt változatát (vagy immanens modernségének újraélését), ami a maga módján oly félreismerhetetlenül jellemző Garcia Lorcára (akit egyébként Nagy László valóban azonos „frekvencián” fordít magyarra). Nyilvánvaló, hogy az effajta rokonságoknak az észlelése megkönnyíti a traductibűité realizálását, és nagyban elősegítheti egy-egy költő, mű, költészet megértését is, megértetését is. A modern magyar líra Adyval kezdődik, és legfőbb műhelye is, fóruma is az a Nyugat volt, amely — ismét csak mutatis mutandis — a francia Nouvelle Revue Francaise párjának tekinthető. Adynak „iskolája” nem volt; csak epigonjai voltak. Ez a nyomasztóan eredeti költő és költészet közvetlenül folytathatatlan volt. Közvetve azonban szinte minden az ő „folytatása”: ő volt az, aki a szklerotikusan meszessé kövült magyar lírát egyszerűen fölrobbantotta, új forrásokat tárt föl benne, és új áramoknak nyitotta meg. A közvetlenül folytatható utat inkább a Nyugat másik nagy költője, Babits Mihály jelentette; a ma ötven és hatvan közt levő költők, azok, akiket mint a Nyugat „harmadik nemzedékét” tartanak számon, lényegében az ő „tanítványainak” vallják magukat, természetesen úgy, hogy a tőle kapott költői-humanista örökséget mindegyikük a maga módján vállalta és vitte tovább. 75
