Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Szabó Dezső magamentése

invencióját vagy kritikailag elemzik és a hazugság bélyegét sütik rá. Belülről tekinti tárgyát és igazát vele méri: a mű önmaga mértéke, reá nem érvényesek az olyan fogalmak, mint reális és irreális, őszinte és hazug, való és koholt.

Szabó Dezső kitűnően megértette a regeköltésnek ezeket a törvényeit és igényeit, s minthogy „a meddőség gyötrelmei”-ből, a belső csődből másképpen nem menthette meg magát, a mítoszba menekült. És e mítosz, ismét a lélektan törvényei szerint, nem lehetett más, mint a kudarc túlkompenzálása, az ellenpólus: nagyzási téboly, megalománia és cezarizmus. Lényének arányait megnevezett világtörténeti elődök jelzik: Nagy Sándor, Julius Caesar, Napóleon. Diákkorában Napóleon történetét olvassa: „Amint fokozatosan rohantam be ennek a képtelen végzetű embernek a pályájába, az a minden sejtemből áradó érzésem, abszolút bizonyosságom volt, hogy énem egyik roppant múltjának jeleneteit élem vissza.” Ámde ő sokkalta több is e világbíró elődöknél, mert költő, egy nép Homérosza, ki halhatatlan művet alkotott, s még annál is több, csoda-. lény, kiben a lét olyan teljessége él, áramlik, duzzad, mint soha senki másban; csak ki kell lépnie Isten ege alá, egyik lábát a másik elé tennie, és máris „rohannak belém a dolgok, a kicsinyek és nagyok, a részlet és az egész: rohan belém a világ. És én élő tenger vagyok, bennem van minden élet és azon túl még végtelenül millió hullámban én vagyok. Mintegy menő testemben teremlik elő a világ.”

Most, hogy mindent elmondó dalba kezd, természetesen ügyet se vet rá, vajon a kritikaszterek hogyan fognak piszmogni körülötte mérővesszőcskéikkel, hogy vajon az olvasók tetszését megnyeri-e. „Ezt az életrajzot első, második és harmadik sorban magamnak írom, hogy múló énem a csónak eloldása előtt lássa múlhatatlan énemet földi élete teljes elzuhogásában, minden sejtje s a világ minden parányának gazdag egybejátszásában.” Még természetesebb, hogy nem ígér ún. őszinteséget, ami az emlékíróknál „az öreg Rousseau János Jakab óta elég sűrű divat. [...] Én semmi ilyen fogadkozást nem izzadok ki magamból. [...] Én magamnak hegedülök, mikor visszacsalogatom azokat az édes pásztori nótákat, viharos rapszódiákat, zsoltárokat és tárogatókat, melyeket rajtam eljátszott az élet”. A dal narkózisnak is kell a vérbe borult világ borzalmai ellen, írja később, az új háború éveiben: „Még egyszer hangsúlyozom: életrajzomat magamnak írom. És megvallhatom: talán ezzel az eggyel tudom legjobban enyhíteni a mai napokat. Amint életem visszatér, mint egy roppant folyó, magával hozza a kútfő megfrissítő habjait, mélyei zsúfolt életét, viharrázott vagy napsütéses habjait, a visszatükrözött dolgokat és arcokat: elzsongul a világtörténelem. Az éjjeli erdőn áthaladó ember énekel, hogy ne ijessze a világ. Én a felgyűlt, jajgató és vérrel ömlő tragikus emberrengetegen átmenve mesélem-mesé- lem önmagamat.”

Dehát végre is az embervadont nem kis részt azok az eszmék gyújtották fel, amiket maga hirdetett. Ám nem engedheti, hogy ez a felismerés a tudatáig hatoljon. Mennél inkább közeledik az időhöz, mikor felelős szerepet játszott az eseményekben, annál lassúbbra fogja a mese menetét, s 1913-mal, a béke utolsó esztendejével lezárja, nehogy számot kelljen adnia tetteiről, s mert az élő tanúk is feszélyezik. Mikor aztán mesélgetése közben lezúdul a katasztrófa, s a föld alá bújt és harcmezőkre szórt „prométheuszi faj” feje fölött két Leviatán tusa- kodik, gyakran felsóhajt: „Az a Szabó Dezső, ki eddig újraélte többször született, többször meghalt énjét életrajza változataiban: nincs, nincs, nincs. [...] Ma már gőgös erőimnek minden délibábja szétfoszlott. [...] Ö, milyen hiábavaló, milyen értelmetlen szomorú semmi vagyok!” Hiába, érezzük, ez is póz, egy letört

71