Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Z. Szabó László: Két győri festőművész kiállítása Budapesten
Patay Éva Minden emberi mű vallomás. Vallomás arról a világról, amelyikben az alkotó él vagy élni szeretne. Korunk művészetének egyik legnagyobb erénye, hogy föl tudja villantani a látványban megfogalmazott hangulatot, a lélekben lezajló vívódást, a pszichikai és a morális lét különböző szféráit. A személyiség így lesz cselekvő és alakító részese a közösségnek, a maga töprengéseit és erényeit a befogadók segítségével teszi kollektív töprengésekké, eredményekké. Mindezek az ismertnek tűnő megállapítások csak korunk művészetében ennyire közismertek? Azóta, hogy a művészet nem elégszik meg az egyszerű, a látványban vagy a cselekményben elmondható érzés vagy hangulat közlésével; csak mióta a különböző gondolati és érzelmi síkok egyszerre történő bemutatására is vállalkozik, amióta a művészi megnyilatkozásokban az egyén és a közösség számára fontos közlésigénnyel lép fel. E kapcsolat, a személyiség és a közösség egyszerre történő találkozása, ezeknek különböző szintű és arányú kivetítése határozza meg egy-egy művészünk helyét, értékét, egyúttal a világból vállalt felelősség arányát is művészetünk egészében. Patay Éva képei is a fent elmondottakat bizonyítják. A művész vallomásait, helykeresését a világban; s bármennyire is - legtöbb alkotásán - saját magáról vall, mégis nekünk szóló üzeneteket közvetít. Ütja elején Rudnay Gyulától kapta az első intelmeket még a főiskolán. Azután következtek a terméketlennek mondott évek - ám azt is ki tudja megállapítani? Hiszen rajzpedagógusként éveken át dolgozni olyan munkát jelent, amelyiknek igazi értelméről és hasznáról sohasem a munkát végző győződhet meg. Ki tudja, egy-egy óra, egy- egy alkalmas időben elhangzott mondat, egy-egy jó pillanatban felmutatott reprodukció mikor válik termékenyítő, egy egész életen át ívelő gondolattá, egy egész életet meghatározó emberi cselekvéssé? Ám mégis tény: az alkotásra ritkán jutott idő, hosszú évtizedeken át pihent a ceruza és az ecset, és csak mintegy két évtized az, amit az igazi alkotás meghatározó légkörében töltött Patay Éva. Képeinek közvetlen hatását a líra teremti meg. Vonalainak, színeinek folyton vibráló dinamizmusa hitét hirdeti, a megszállottságnak azt a nemes pátoszát, amelyik a legmélyebbre történő hullások-zuhanások időszakában is megleli a tanulságot és az értelmet, és ezekből a pokolkörökből is ki tud emelkedni emberként, emberi hittel. Mélyen érző és az embert érteni akaró művész ő, aki talán legrokonabb az északi népek nagy lélekvizsgálóival: a drámaíró Ibsennel vagy a festő Munchkal, aki nem narratív feladatok megoldására vállalkozik, hanem az emberi tett mögötti érzésszférák titkainak megfejtésére. Ö akár saját magát festi, akár a társat, az embert, nem a hétköznapok hétköznapi tetteit örökíti meg, vagy csak látszatra azokat, hanem az azok mögött rejlő, megbúvó lelki jelenségeket. Éppen ezért még komorabb színei, komplikáltabb szerkezetei, látszatra küzdelmet ábrázoló képei sem ábrázolnak soha drámát, hanem emberi állapotokat; és így érthető, hogy képein nem a tragikus vonás az uralkodó, hanem éppen az emberi élet értelmére való emberséges figyelmeztetés. Figurális alkotásai közül a legtöbbet mondóak önarcképei. Ez természetes is, hiszen ezeken ás a legmélyebbre: önmagát mutatja föl hol úgy, hogy megszólaltatja az emberre nehezedő magány fájdalmát, elmélyedő töprengéseit, hol pedig egy-egy pillanat boldog felismerését. De akár egyik, akár a másik jelenik meg a képen, mindegyiken fölcsillan a létezés értelme egy-egy barna szín melegében, a vörös örömet sugalló villanásában vagy a fehér hitet hirdető bizodalmában. És mindegyik képéről a meditativ vonás is felénk villan. Akár örömökről, akár töprengő elmélyülésekről vall, mindegyiket az intellektus segítségével teszi. És ez az intellektus-igény egyik legnagyobb érdeme művészetének, hiszen nemcsak a színek vibráló játékával, nemcsak a kompo75
