Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Sarkady Sándor: Czinke Ferencről
zíció dinamikájával, a szerkezetben rejlő logikával kényszeríti a nézőt hosszas meditá- lásra, hanem szuggesztivitásával érzelmileg is hasonló lelki állapotokra hangolja. És aki megtekinti tájábrázolásait - s közben ismeri is azt a kis világot, amelyik az ihletést adta -, rájöhet, hogy a kiragadott részletek nem pusztán arra valók, hogy a pillanatnyi látványt megörökítsék. A Kisalföld - amelyik;, hisszük, egyre többet hallat majd magáról a képzőművészet köreiben és éppen a Patay Évához hasonló, elsősorban az értelmet szolgáló művészet szolgálatában tett kísérletei miatt - nem pusztán egy tájban rejlő festői lehetőségeket kínál. Emberi sorsok és sors, életforma és küzdelem, élniakarás és bizodalom rejtett dinamizmusa húzódik meg e táji ábrázolásban; de ott látható minden más tájtól elütő világa is a kép rejtett szerkezetében, a folyton- folyvást változás dialektikus törvénye a festői megfogalmazásban. És ismét annál a gondolatkörnél vagyunk, ahonnét elindultunk: a lét értelmét kutató művészetnél, amit Patay Éva képvisel. Hiszen önarcképein és táj ábrázolásain túl az emberi kapcsolatok rejtett összetevőit is elénk tárja. Nemcsak a képek címei - mint a Találkozás, Emlék, Nyitott tenyér, Éneklők - bizonyítják ezen állításunkat, hanem a bennük megragadott és hangsúlyozottan kiemelt gondolati-érzelmi szférák, amelyek mindig aktuális emberi feladatokra figyelmeztetnek; kereső-kutató ösztönével szinte kiválogatja a kép szebb és tartalmasabb pillanatait; int - miként az Éneklők, az Ültetők, a Beszélgetők című képei ennek beszédes bizonyítékai - ezekre a találkozásokra, a lét esztétikus, teremtő lehetőségeinek valóra váltására. A személyiség zárt világától a társig ívelő út a humanista kötelességtudásával és felelősségével párosul: vallja: ha a mű vallomás, akkor egyúttal szolgálat is: az ember szolgálata úgy, hogy szembenézzen az örömön kívül az emberi lét problémáival is. Z. SZABÓ LÁSZLÓ Czinke Ferencről" A művész, akinek a kiállításáról - s róla magáról is - néhány gondolatot kívánok elmondani, rangos, határainkon túl is ismert és elismert grafikus. A tucatnyi világváros közül, ahol képeivel szerepelt, elegendő hármat - Brüsszelt, Bagdadot és Kairót - megemlíteni, hogy megállapíthassuk: három kontinensen figyelhettek fel eddig az újjászülető fiatal magyar grafika e jelentős fiatal mesterére. Elgondolkodtató adat az is, hogy Czinke Ferencnek már 1963-ban Rómában volt kiállítása, s még csak ez év májusában került sor első önálló budapesti bemutatkozására. Miért mondom el mindezt éppen a bevezető mondatok ürügyén? Nyilván nem azért, hogy a Czinke Ferencet megillető művészi rangot kijelöljem - ez egyébként sem lehet a laikus érdeklődő tiszte -, de nem is a protokoll-udvariasság kötelező üresjárata részemről az. emlékeztető. A példával egy magatartásra szeretném felhívni a figyelmet, „A visszahozott zászló” adysan férfias gesztusára. Ütra bocsát bennünket a szülőföld, egy meghitt táj, * Kiállítási megnyitó. Elhangzott a Soproni Festőteremben, 1969. szeptember 20-án.
