Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - MŰVÉSZETRŐL - MŰVÉSZEKRŐL - Z. Szabó László: Két győri festőművész kiállítása Budapesten

vélt problémáit szorította a szerkezet szigorú törvényei közé vagy rejtette el az érzéseket, hangulatokat kiváltó színek mögé, hanem minden egyes esetben úgy nyilatkozott meg, mint aki érzi és érti a néki szóló üzeneteket, a mellnek szegülő kérdéseket, s mindenkor elmondja róluk a maga véleményét az ember nevében.

Indulásától kezdve a valóság rejtett összetevőit és a szerkezet hordozta gondolatiságot igyekezett ábrázolni. Arra törekedett, hogy képein az egészet mutassa be, olyan momentumokra villantsa rá a szemlélő figyelmét, amik az értelem felé mutatnak. Ez a művészi magatartás úgy szemléli a körülötte zajló, kavargó életet, hogy a hétköznapok alakulását meghatározó gondolat lényegét ragadja meg, de sohasem feledkezik el a művészi kifejezés másik alapvető tényezőjéről sem: a gondolat domináns volta mellett az élet érzelmi aspektusairól. És éppen így sikerül néki megközelíteni alkotásaiban a harmonikus művet: az értelmi és az érzelmi szférák valamiféle szintézisét.

Barabás László: A fájdalom lapja

A művészi pálya öntörvénye - az ifjúkori kísérletezések, a forrna kínálta új kifejezések után - taszította szinte a grafika irányába. Ez a grafikus kifejezésmód - egyben szemlélet is - nyújtotta számára a komplexebb gondolati és művészi megformálás és megfogalmazás lehetőségét. Hiszen egyszerre vált lehetővé annak a közösségi és esztétikai gondnak a megfogalmazása, ami a művészi szintézisteremtés szándékával munkál az alkotóban: úgy szólaltatni meg az emberi magatartás-síkokat, hogy az a szemlélő, a töprengő, a műalkotásban elsősorban nem a gyönyörködtetést kereső ember egész valójára hasson, érzelmi világát úgy hangolja a gondolatra, hogy az termékeny erővé, ha kell, közösségi cselekvéssé váljon.

73