Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - EMLÉKEZÜNK - Káldi János: Sinka István 1897-1969

a kék eget át diktáltam, a Megcsalt fejedelem, a Szállnak a vadlibák. Ezekben a költeményekben mondta el a legtöbbet, a leglényegesebbet a korról és önmagáról. Aki a Horthy-kor faluinak, tanyáinak, pusztáinak világáról, sorsáról magas rangú, írói alkotásokból akar hírt kapni, annak most is és a távoli időkben is - Illyés Gyula, Erdélyi József és Fé<a Géza művei mellett - Sinka István Vád c. kötetéhez kell nyúlnia. A könyv minden sora a valóságból született, éppen ezért szuggesztív hatású és hiteles is.

Későbbi művei - a felszabadulás után születtek sem - nem tudták a Vád csúcsát elérni. Nem mintha nem írt volna Sinka később is jelentős költeményeket, de ezeknek művészi izzása már íhaloványabbnak tűnik, s nem egy esetben egy gyengébb témaismétléssel is találkozunk. Egy 1967-hen írt csúcs-versét azonban feltétlenül fel kell emlegetni. Ülök nagy lombok alatt a címe. Ez a vers össszegezés, búcsúzás és testamentum. Benne zeng a költő élete, iharca, elesése, hite, reménye, de úgy, hogy az egész emberiség útjái-sorsát is számiba veszi. Idézem egyik részletét:

Ülök nagy lombok

alatt, s oly egyedid vagyok,

mint mindig az élet teremtése óta,

s így ma is, és rád gondolok,

jövendő jia. Fölötted már másképpen ragyog

a nap; a gondolat folyója

iramlik a földön, nem az ellenség;

a szájban nem törik el és nem hull befelé a szó;

olyan lesz OZ ember, mint az ég akarta, hogy legyen:

szabad. Ő lesz az önmagát legyőző ember-fenség.

Bn így álmodom, s ha álmodom, teérted álmodom.

Miérettünk már elkésett az idő.

Hangyaboly-állap ötünk annyi, mint elköltözni bele a földbe. S ahogy én átfogom

csudának az egészei: marcangoló körmünk többé már ki nem nő a nonzedékek ujján: a fiák egymást nem akarják már megkötözni.

De mortuis nil nisi bene. Bármennyire megszívlelendő ez az ókorban támadt mondás, nem lehet hallgatni arról, hogy a költő egy-két alkotásába - a negyvenes évék elején - behatolt a fajelmélet gondolatvilága. Különösen észrevehető ez a Denevérek honfoglalása c. szimbolikus elbeszélő költeményében. De - ahogy több kritikusa is megállapította - éppen e munkái a legsikerületlenebbek.

A hatvané s évek kezdetékor az idős költő meglátogatta a régi pusztákat, tanyákat, ifjú éveinek színterét. Elbeszélgetett a mai juhászokkal, megnézte házaikat, tanulmányozta életüket, új sorsukat. E huzamosabb látogatásból egy füzérre való prózai mű született, amelyek az Eltűnik a hóri domb c. kötetben láttak napvilágot 1961-ben. Ezek a „vallomások” arról tanúskodnak, hogy a költő lelkes örömmel vette tudomásul a pozitív változásokat. Megható hangon írt a felemelkedésről, az egyszerű emberek megelégedett, tiszta életéről.

A halál mindig véglegesen lezárja az életművet. Ügy kell elfogadnunk, ahogyan előttünk maradt: erényeivel, hibáival, csúcsaival és lapályaival. Sinka esetében sem tehetünk másként. Ha messziről, ha több évtized távolából nézünk majd vissza a bevezetőben említett hegyvonulatra - a magyar költészetre -, Sinka legjobb művei fennen fognak ragyogni. Akár tárgyilagosan elismerjük, akár hallgatunk róla, a huszadik század közepének egyik nagy költője költözött el közülünk. Az irodalomtörténetnek, ha nem akar az utókor előtt szégyenkezni, ezzel számolnia kell, s rendeznie kell adósságát.

KÁLDI JANOS

68