Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - SZÜLŐFÖLDÜNK - Pósfai H. János: Tízezer lépés a város

hogy a boltban is zűrök vannak, tizenötezer forint hiányt mutatott ki legutóbb a leltár. A szociális otthonban - ez ugyan nem tartozik a községi tanácshoz - évente váltják egymást a gondnokok. Kevés ember marad itt meg huzamos ideig. Lám, az iskola igazgatója sem bírta sokáig, még ezen a nyáron elmegy a faluból. Menekülnek a tsz- ből is. De hát csoda? A gabonát megeszi a fű, a vezetők marják egymást, mire lehet itt számítani? Jóra nem, az biztos.

Ügy éreztem magamat, mint akit kupán vágnak. Megköszöntem a szíves „útbaigazítást” s kétségek közt hánykódva bekopogtam a tanácshoz.

Az elnök - igen tisztes, egyszerű parasztember - sóhajtott. „Nézze, elvtárs - kezdte - tegyük fel, hogy maga elhíresztelné a faluban, hogy a tanácselnök összejátszik a kocsmárossal, mondjuk jegyzőkönyvet csinálnak arról, hogy egy tízliteres demizson véletlenül eltört, tönkrement az ital. Az elnök aláírja a jegyzőkönyvet, a biztosító megtéríti a kárt, aztán szépen megosztoznak az ital árán. Mit gondol, elhinnék az emberek? El bizony. És ez a szomorú. Nehéz ma igazságot tenni, az emberek nagyon hajlamosak arra, hogy rosszat mondjanak a másikról, befeketítsék. Különben jó, hogy idejött. Erről a faluról sokat írhat. . .”

Vidáman sütött a nap, amikor kiléptünk az utcára. Az elnök bemutatta faluját. Árnyas ligetei, rendezett utcái, virágos kertjei csábítóan szépek. S bár mindezek csak külsőségei annak az életformának, amelyet az itteniek teremtettek, sok mindent elárulnak. Az emberi kéz nyomai mindennél beszédesebbek. Akik ilyen házakat építenek, akik ennyire törekszenek a szépre, mint ezek az emberek itt, azoknál nem lehet különösebb baj az életformával. Valamilyen módon igazodásukat is jelzi ez a nagyvilághoz. Akkor még nem tudtam, hogy igazából mit fogok írni, de azt éreztem, hogy semmit nem szabad elhallgatnom.

Hosszú sétánk a délutánt is elrabolta. Még sütött a nap, amikor elköszöntem a tanácselnöktől. Utam a temetőbe vitt, majdnem egy órán át böngésztem a sírfeliratokat. Faragott, díszes kövek közt bolyongtam, gondozott sírok beszéltek arról, amit már úgyis tudtam . . . Mert a temetők sokat elárulnak.

1.

(Valaki azt mondta: ha meg akarom ismerni a falut, menjek csak a Bindics Bözsi nénihez, ő majd lefesti. De vigyázzak ám, olyan szája van, hogy akit ő egyszer szájára vesz, annak jaj. Különben igen rendes asszony. Elindultam hozzájuk, de nem találtam otthon. A kukoricaföldön leltem meg. Kértem, beszéljen a falujáról, de nem beszélt. Ellenben összepakolta a cókmókját, a kapát vállára vette, s elindult hazafelé. „Majd otthon” - mondta. Csinos lakásuk előszobájában ültünk aztán a jó hűvösön. Bözsi néni azonban nem akart beletüzesedni a beszédbe. Már-már azt éreztem, ettől az asz- szonytól semmit sem fogok megtudni. Aztán mégiscsak megtudtam egyet-mást.)

— Dehát kicsoda maga?- Végrehajtó vagyok - mondtam tréfásan.- Végrehajtók nincsenek már, elmentek Amerikába - nevetett. - De tényleg, mit akar tőlem? Az istenért ne nyugtalanítson.- Csak nem nyugtalan? Azért jöttem, hogy megismerjem magát. Szeretnék írni a falujukról, s azt hallottam, ismeri a falut, mint a tenyerét.- Szóval így! Hát én ismerem. Engem tizenháromszor hívtak a tanácsba, meg a rendőrségre. Tudja, mit szenvedtem én? Azt hittem már belebolondulok. Mondtam a nyomozónak, ha abba nem hagyják, nem tudom mit csinálok velük. De magammal is!- Miért, mi történt?

41