Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - Dávid József: Rezervátum (elbeszélés)
Kocsi! Szárnyak! No igen... Szalai kolléga már könnyen beszél. Ö meg tudta váltani magát. Hogy mi módon, az az ő titka. Biztos, hogy nem a pedagógus fizetéséből. Mondják, hogy a felesége - aki hat évvel idősebb nála, s tehetős szülei vannak- hozta a „szárnyakat”, de ennek házasság volt az ára. És milyen házasság? Milyen házas élet? Az embernek hányingere támad, ha csak hallja azt a buta nőt, akinek azonban annyi természetes esze akad, hogy ő is a szárnyakra kapaszkodjon . . . Amikor megvacsoráztak, mosakodni kezdtek. Ez rituális szertartással járt az ősz óta, dévajkodó szemérmetlen bájolgással, beszéddel. Rendszerint Teri volt a csábító „férfi”, aki egy lovagnak is becsületére váló roham után megoldhatta az imádott hölgy ruháit.. . Mariann lángolt, s úgy beleélte magát a játékba, hogy képtelen volt a nagy lavórba állni. Az ágyra dobta magát. Összeszorította meztelen, szép formás combjait és hangosan nyögdécselt. Percekig fetrengett, majd szomorú arccal felkelt és lemosakodott: De volt úgy, hogy nevető, majd sírógörcsöt kapott. Teri is vele nevetett és vele sírt. Aztán felhúzták pizsamájukat, s kiadósán tornásztak. Most is így volt, csak sírógörcsök nélkül. A torna után otthonról hozott likőröket kóstolgattak, majd Teri kiadta az ordrét: takarodó! És jöhet a mese! Bebújtak az ágyba, de előbb sorsot húztak, ki kezdje az élménybeszámolót.- Jól kapaszkodj, Malvin - nevetett Mariann valami régen tapasztalt, eláradó boldogsággal -, megkapaszkodtál? No, akkor hallgasd. Az ünnepek alatt négy napot töltött nálunk Gyuszi.- Milyen Gyuszi? - ült fel hirtelen, mint akit rántanak, Teri.- Hát nem emlékszel? Tudod, akivel a nyáron a Balatonnál megismerkedtem.- Bolondokat beszélsz - kapkodott levegő után Teri. Arca elfehéredett, szeme különös tűzben égett.- Miért beszélnék bolondokat? - mondta nyugodtan Mariann -, hát nem olvastad a levelét?- Az egy szélhámos! Csirkefogó! - hanyatlott vissza párnáira Teri.- Nem úgy néz ki - bizonygatta ártatlan arccal, barátnője felháborodását színészkedésnek véve Mariann. - Az idén végezte el a felsőfokú mezőgazdasági technikumot. Már állásban is van egy tsz-ben. És meg is kérte a kezem.- Meg a ... - mondta ki közönségesen Teri, s újra felpattant.- Azt is - csúfolódott vissza Mariann. - És én odaadtam. Háromszor, háromszor!- dobálta magát a párnák közt.- Hülye! Hülye! Hülye! - ordított vissza Teri, majd kiugrott az ágyból és odarohant Mariannhoz: - Te! - ragadta meg barátnője vállát. - Nem viccelsz?- Jfstenuccse nem, Keszeg - emelkedett ki a párnák közül Mariann, és széttárta karjait.- Menj arrébb - bújt mellé Teri - és kezdd elölről. A legeslegelejéről. Megfojtalak, ha egy mákszemnyit is kihagysz. Te áruló! Te hálátlan kutya! És míg Mariann mesélt, Teri úgy pihegett mellette, mint a szárazra vetett hal. Érezte, megpattan benne valami, amit eddig maga is képtelen volt megmagyarázni, mintha egy meleg, kéjes gyönyörűséget adó, biztos pánt fogná át a szívét. Szinte karjával is kapott a lebegése után, de hogy Mariann beszélt, érezte, hogy a szalag egyre magasabbra száll, s hiába gebeszkedik utána. Teste összerándult, s olyannak tűnt Mariann mellett, mint egy nyüszítő kutya. Már régen nem értette barátnője szavait, fogai hangosan összekoccantak. Mariann szorosabban húzta magához barátnőjét, s vigasztalta:- Ne búsulj, Keszeg. Majd csak horogra akadsz te is! Hallod? Te kis bolondom! Csak nem bőgsz? Talán te csak el tudod viselni az én boldogságom. Vagy nem? Jobb 32
