Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 1. szám - Kamondy László: Ketten a lelkek névsorából (elbeszélés)

Rogózsán Boldizsár megtornásztatta csuklóját a kanca nyakán, kihúzta az ágyásból a botját, koppantott vele egyet indulóban, így kívánta tudtára adni az asztalosnak, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti a társalgást.

— Éppen maguktól jövök — szólalt meg ekkor Fájsz, váratlanul —, a lakásukról jövök.

— A lakásunkról — kérdezte Rogozsán csodálkozó szelíd gúnnyal. — És miért járt maga nálunk? Csak nem a... hátralékát akarta rendezni, Fájsz úr?

— De. Azt akartam rendezni — válaszolta az asztalos —, ezért jöttem maga után.

A volt pénzügyőr visszaszúrta botját az ágyás szélibe, és felsóhajtott.

Hihetetlennek, de a csodákkal határos hallucinációnak is tűnhetett volna a kisiparos válasza, ha a nyugállományú főszemlész bigottan vallásos vagy gyenge memóriájú férfi lett volna, de mert átlagon felüli emlékezőtehetséggel volt megáldva, szóról szóra vissza tudta idézni az ateista koporsókészítő cinikus szavait.

:— Én azon a pénzen, amit a papoknak adnék grátisz — mondta Fájsz, mikor a felekezeti türelemmel megáldott és az egyház által megbízott adószedőt kikísérte a kertkapuig —•, húsz üveg Kinizsit vagy tíz üveg bolgár bort ereszthetek le, és higyje el, hogy erre nagyobb szükségem van, mint a túlvilágra.

— Az egyházi adó teljesen önkéntes, Fájsz úr — felelte Rogozsán megütközve —, és ha nem óhajt fizetni, nem fizet. Én, mint egyszerű hivő, nem tudom és nem is akarom erre rábeszélni. De — emelte fel a botját figyelmeztetően — maga se csodálkozzék azon, ha egy szép napon törölni fogják a lelkek névsorából, és az egyház majd megtagadja magától a végtisztességet.

Fájsz — akárcsak a többi megkeresztelt hitetlen — nagyon meghökkent a főszemlész jóindulatú figyelmeztetésére, és láthatóan magába is szállt utána, ám mégsem hívta vissza az utca végéről a nyugdíjast, mint a többiek.

Egy héttel az emlékezetes adóvizit után történetesen semmi látnivaló nem akadt az alkonyi égen — legalábbis a Főtérről szemlélve —, éppen ezért Rogozsán, és mert nem akarta megbántani az asztalost, újra kihúzta a sétabotját a vörös csillag formájú petúniaágyás mellől, és nyájasan így szólt:

— Nagyon örülök, Fájsz úr, hogy mégis meggondolta magát. Csupán a felesége miatt is örülök ennek, akiről köztudott a városban, hogy milyen vallásos és hivő asszony. De, ha nem veszi rossz néven, megkérdezem, mi késztette arra, hogy megmásítsa elhatározását.

Fájsz hallgatott és közben jobbra-balra húzgálta ferde orrát.

— Történt valami magával időközben, Fájsz úr?

— Nem, semmi — válaszolta az asztalosmester —, mi történhetett volna?

Rogozsán felnézett az égre.

— Nem csak külső történés van — fordult aztán a volt kisiparoshoz —, a léleknek is vannak váratlan villámfényei, Fájsz úr!-— A lelkemben se történt tudtommal semmi — válaszolta az asztalos, s utána természetes mozdulattal előhúzott a farzsebéből egy vadonatúj százast és a csücskénél fogva meglobogtatta —, de a feleségem három napig... nem szólt hozzám a maga vizitje után, főszemlész úr.

— Fájsz úr — lépett egyet hátra Rogozsán a pénz láttán —, maga az utcán akarja rendezni az elmaradt egyházi adóját?

— Miért — kérdezte az asztalos, csodálkozva. — Mért ne adhatnám én itt oda a gubát magának, főszemlész úr? Nem mindegy, hogy itt adom oda, vagy otthon?

Rogozsán körülnézett, aztán méltóságosan így szólt:

20