Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - Tornyai Farkas: Kagyló (elbeszélés)

Előbb csak homályos lehetőségként gondolt rá, de már a következő pillanatban bizonyosra vette, hogy a borotva nincs a lakásban. Tamás megszületése után Márta szenvedélyes jótékonykodásba kezdett. Olyan elszántan gyűjtögette az emberek rokonszen- vét, mintha az idegeiben lappangó s a gyerek születése után felerősödő veszélyérzet késztetné szövetségesek toborzására.- Megérjük a reggelt - válaszolta megnyugtatására.- A vakhit nem véd meg semmitől. Mi még akkor is bíztunk . . .- Európa lelkiismeretében - vágott közbe, hogy elkerülje a vitát.

Falnak támasztotta kezét, s a gerendaházra gondolt. Számolgatta: 20 éve, 21 már? Sajátos módon ötvöződött benne védettséggé az égő borókahasábok és a szabadulás első éjjelének emléke, amit a lengyel erdészházban töltöttek. Csak mióta a hegyen élnek, nem gondol rá, hogy életüknek váratlan esemény végzetes irányt szabhat.

Sokáig feküdt álmatlanul, az asszony szavai felkavarták. Éjfél is elmúlhatott, amikor a lökéses szél zúgásától kísérve kilépett a lengyel erdészház ajtaján, s elindult vissza egy már alig látható kapu felé.

Sötétben kellett várakoznia, míg beléphetett, de nyomban utána világosság kezdett szüremleni. Nem csodálkozott, hogy árnyék nem vetődik, és az ismeretlen forrásból érkező sárgászöld fényt be tudja lélegezni. Egyedül azt találta különösnek, hogy látja is magát, amint suta döbbenettel körülnéz. Amikor válla lopakodva indult feje után, megértette, hogy menekülésre készen figyeli az idegen világot. A feliratra gondolt, melyet a várakozás ideje alatt számtalanszor végigbetűzött, és nagy akaraterővel, de korántsem véglegesen leküzdötte gyengeségét. Figyelme arra a másik emberre terelődött, aki kopott ruhában, kevés hajjal a fején várakozott a lángszínű mohával benőtt tisztáson. ,,Ki kell tartanod!” - szólt hozzá, miközben szomorú bizonyossággal érezte, hogy nem bízhat meg a rebbenékeny emberben. „Hiszen alapjában véve rendes vagy - mondta annak a másiknak, aki ő volt. - Nem tehetsz róla, hogy olyan helyzetbe sodródtál, melyben csalódnod kell magadban.”

Elfordult, mert arra kellett gondolnia, hogy a kopott ruhájú, kevés hajú ember számára még halálos kimenetelű is lehet a szégyenkezés. Ezután mintha gégemikrofonba beszélt volna egy valaha ismerős hang:

„Fia párnát helyezünk a váll alá, a nyak megfelelően kifeszül. Ekkor két segéddel a fejet és a kezet lefogatjuk. A pajzsporc és a gyűrűsporc között - ha a nyaktól lefelé húzzuk ujjainkat, ahol az ujjbegy megakad - van egy mélyedés.”

Amikor a hang megszakadt, a páfrányok levelei lusta szabályossággal mozdultak a meginduló csigák alatt. A kutyafejű lények redőzete fáradt köpenyként lebegett, de antennaként meresztették szarvacskáikat. „Itt a csigák a lepkék” - gondolta megborzongva, de máris fáradt szomorúság borította el, mert korábbi emlékeit kutatva is mind csigatestű és farkaskutya fejű lepkék verődtek fel. A páfrányok mozgása ekkor elveszítette azt a súlytalan bájt, melyet időnként felfedezni vélt a szárak lengésében. A csapkodás megbomlott szabadgyakorlatra emlékeztette, mert noha a csalódásig hasonló mozdulatokat végzett valamennyi növény, az összhang igénye nélkül tették. Valószínűnek találta, hogy a szabályozatlan mozgássor menekvési kísérlet, de arra, hogy a veszélyt is felderítse, még nem gondolt.

A rozsdálló páfránylevelek közt két teknős jelent meg, és lomhán, noha a lélegzet- vétel könnyedségével úsztak el arca előtt. „Nyolc hónap óta szakadatlan szomjazom - mondta felületesen rátekintve az első. - Ha csak egyszer eleget ihatnám, nem lennék ilyen ráncos.” A hátsó teknős láthatóan helytelenítette az első megszólalását, s a testileg megtörtek, de büszkeségükben meg nem alázottak némaságával úszott az első után. Heves közlésvágy rohanta meg. Szenvedélyesen kívánta, hogy a szörnyek visszafordul24