Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - Tornyai Farkas: Kagyló (elbeszélés)
janak, mert ártatlanul meggyanúsítottnak érezte magát és védekezni kívánt, de azok már eltűntek a rendszertelen növényi hullámzásban. Távozásuk után kielégítetlen várakozás ülte meg a víz alatti tisztást, szúnyograjként neszező csend, amelytől tűszúrásszerű fájdalom remeg végig az idegeken. A nyugtalanság perceiben fekete rák lopakodott elő a hínár alól. Néhány pillanatig figyelt, majd megrohanta a kagylót. Miután sokáig erőlködve feszegette, kellemetlen berregő hangon megszólalt: „Lazsál az I. G. Farben”. Látható bosszúsággal ment vissza, de nem tűnt el véglegesen. Az emberi hajra emlékeztető hálón átderengtek torz körvonalai. A felkavart iszap időtlen hosszan lebegett. Amíg ülepedésére várt, csalárdnak érezte az eseménytelenséget, s némiképpen fenyegetőnek is, mert bár teendője ismeretlen volt még előtte, azt már bizonyosan tudta, hogy a kellő időben majd határozottan kell cselekednie. Ekkor rövid, éles parancsszóra áttetsző halak jelentek meg közel és távol. Szemük a kirakati porcelánhalak mozdulatlan szemére emlékeztetett, úszóikat fáradhatatlanul mozgatták. Sok hal szemüveget, némelyik cvikkert viselt. Csápolásuk sosem lassúdott és sosem gyorsult, amitől végzetszerűnek vagy legalább kérlelhetetlennek látszott igyekezetük. „Felhúzta őket valaki - hallotta saját hangját. - Ha a szerkezet lejár, mozdulatlanná válik valamennyi - folytatta most már szándékosan a gondolatsort -, de akkor már a mozdulatlanság is a korábbi kérlelhetetlen csápolásra emlékeztet.” Ekkor a géphang másodszor is megszólalt: „Az űrtérbe jutva vigyáznunk kell, nehogy a hátsó falat is átvágjuk. De minderre csak akkor kerülhet sor, ha a vénák már tágultak, és az ajkak kékülése megindult.” Harcsa ereszkedett le a magasból gyönyörű mozgással, lágy ívekbe dőlő fenséges testtel. Ömlesztett sajtra emlékeztető hasának makulátlanságát egyetlen szeplő sem rontotta el. Lomha elrendezettség és apadhatatlan jóllakottság úszott vele. „Megjött a GONDVISELÉS” - suttogták izgatott reménykedéssel a páfrányok. Amint a harcsa, lényéből eredő és szükségképpen létező bölcsességgel, meglengette gyökérbajuszát, a kopott öltözékű és kevés hajú embert heves bizakodás igázta le. Mindez azonban csak mérhetetlen rövid ideig tartott, addig, amíg a harcsa szemrehányóan, majd panaszosan nem nézett rá. Megszégyenülve gondolta, talán a vackához vezető utat zárta el, mert az állat viselkedése csalódásig a menedékét veszített ürgére emlékeztette. A rák után a harcsa is odaúszott a kagylóhoz és megbökdöste. A kagyló sárba fúródott éremként meredt elő az iszapból. Csak most gondolt rá először, talán ő is a kagyló felnyílására vár. Feltevését akkor vette bizonyosra, amikor a nagy hal ingatni kezdte méla, az ökörére emlékeztető fejét. Ekkor a már csaknem elfeledett két teknős tért vissza. Meredeken ereszkedtek le, mint az ejtőernyők. Amikor a hátsó is lesüllyedt az arca előtt, csalódott dünnyögés ütötte meg a fülét. „Nem találtuk a borotvát.” Valószínűnek látszott, hogy a borotva és a kagyló egymást követő cselekvéssor láncszemei, de a felismerés semmire sem mozgósította, mert egyre azon kellett töprengenie, hogy a borotvát említő teknős megegyezik-e azzal, amelyik korábban szomjúságról panaszkodott. Valószínűnek találta, hogy igen, mindez azonban nem erősödött sem végleges, sem különösebben jelentős felismeréssé, hiszen a haladási sorrend fel is cserélődhetett. Előbb a kocsányok két oldalán szorosan ülő levelek váltak szaporán remegő kopoltyúlemezekké, nyomban utána - teljes hosszukban - a különálló páfrányok, majd az egész páfrányrengeteg összehangolt mozgásba kezdett. Az eladdig oldottan áramló 25
