Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 3. szám - Koncz István: Tűz (elbeszélés)
A császár egyébként - bár még meg-megeresztett egy-két tréfát a szenátorok ok- tondiságáról - bosszús volt; jókedve elszállt.- Te mit gondolsz, Barbaras, csakugyan ég-e a palota? Barbaras, aki mióta nem szerepelt az ékek céltáblájául, kezdett magához térni zavarából, azt mondta:- Meg kellene nézni, fenség. Ez tulajdonképpen felségsértés volt azok után, hogy a császár nyilatkozott az ügyben. A palotaparanosnok hosszan nézett a császár szemébe, az bólintott, egyetértő- leg, de Barbarusnak szelíden válaszolt, hangjában mély bánat, szomorúság, s némi sajnálkozás rezgeti.- Azt mondod, meg kellene nézni. Értelek, Barbarus. Ekkor ismét valami zűrzavar támadt a szolgák között. Egy fiatal nő az ételhordók közül üres kézzel a trón felé törekedett, sebesen széttaszigálta maga körül a szenátorokat, papokat, színészeket, utat tört magának. A palotaparancsnok azonnal észrevette, szemöldökével intett; nyomban két katona vetette magát a lány után, de már csak a trón lépcsőjénél érték utol. Rávetették magukat, hogy elvonszolják onnan, de a lány megkapaszkodott a lépcsőben s a császár fölemelte a kezét, megálljt parancsolt az őröknek.- Mit akarsz? - kérdezte a lánytól. A lány, akit az erős markok fogva tartottak, a lépcsőn hevert, lábainál.- Taposs el, kérlek, ó uram - mondta -, féreg vagyok. Jobban szeretlek, mint az életemet. Ölj meg, ha akarsz. De kérlek: ne higgy ezeknek, menekülj, mentsd meg magad. Ég a palota, mindjárt mindent elborít a tűz, odakint nem bírnak vele . ..- Nem igaz! - kiáltott indulatosan a palotaparancsnok, de a császár elhárítólag ismét felemelte a kezét.- Hm - mondta gyengéden a császár. - Szóval ég, azt mondod, hogy ég. Nagy kár. Én azt mondtam, hogy nem ég. Bizony, azt mondtam. Ugye, Barbarus, azt mondtam. Ezen már nem lehet változtatni. . . Kissé elmosolyodott.- Azt mondtad: szeretsz. Hm. Meg akarom nézni: igaz-e? Meg akarom nézni, mi van a szívedben. A palotaparancsnok elmosolyodott, egyetértőleg. Intett az egyik katonának, de hogy az nem értette meg azonnal, ismét intenie kellett. Erre a lándzsát beledöfték a lány mellébe. Széles, tág seb nyílt mellén: nem freccsent, inkább vastag, lassú fonatban ömlött belőle a vér, végig a ruháján, a lépcső szőnyegén, a márványpadlón. Szája is piros habbal lett tele. A császár felemelkedett a trónkerevetről, közelebb hajolt, úgy nézte kíváncsi érdeklődéssel az iszonyodó, üvegesedő szemeket. Barbarus, a hadvezér elfordította a fejét. Aztán a császár mohó kíváncsisággal azt kérdezte a lánytól:- Hogy hívnak? . . . Hé, ne halj meg addig, mondd meg, hogy hívnak. Tanácstalanul nézett körül. A palotaparancsnok bólintott, intett, hogy kérdezzék meg odakint: hogy hívták a lányt. A kijárat boltíve alatt ekkor már vastagon ömlött befelé a füst. 7
