Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 3. szám - Koncz István: Tűz (elbeszélés)

sisakos testőrtiszt surrant melléje, szolgálatban volt, súgott valamit neki, majd távozott. Később újabb katona jött, de a palotaparancsnok nem is engedte magához, egy szigorú pillantással visszaparancsolta - aztán felszegte fejét, derűsen, mosolyogva, s tekintete végigugrándozott a társaságon.

Egy komoly arcú szenátor félrevonta.- Kérlek, domine - mondta -, azt mondják, hogy csakugyan . . .- Te mondod? - kérdezte élesen a palotaparancsnok.- Nem, domine, távol álljon tőlem, én csak hallottam. Azt mondják.- En meg azt mondom, hogy értelmes ember megfontolja, mit hall meg s mit ad tovább.

De már ekkor mindenfelé minden arcról valami idegességet lehetett leolvasni, csak a császár közvetlen környezete merült el mélyen a filozófusok vitájának hallgatásában. A császár egy-egy kurta „úgy van”-nal biztatta a kedvére való szónokokat, mások hallatán lepittyesztette alsó ajkát.

A legbelső gyűrűn kívül összeverődött néhány szenátor. Vanitius, egy kopasz, keselyűarcú azt súgta:- Végére kell járni. Meg kell tudni végre ... - Aztán lehalkította hangját, mert tekintete találkozott a palotaparancsnokéval.- Figyelmeztetni kell a fenséget - vélte egyetértőleg a másik.

Ismét másnak az volt a véleménye: meg kell kérdezni a császárt, valóban tűz van-e avagy nincsen.

Vanitius volt a legbátrabb, keresztülfúrta magát az udvaroncok gyűrűjén, de időbe telt kilesni az alkalmas pillanatot, amikor szólhat anélkül, hogy megzavarná a fenséges úr gondolatát vagy mulatságát. Mikor végre kinyitotta volna száját szólásra, a palotaparancsnok egy szempillantással elnémította, s - mert a császár észrevette Vanitius szándékát - maga vette át a szót a szenátor helyett:- Legfenségesebb úr, légy kegyelmes kishitű alattvalóidhoz, akiket íme, megzavart a bolond kijelentése. A szenátus csekélyebb értelmi képességekkel rendelkező képviselői nyugtalanok, s legfenségesebb ajkadról várnak megnyugtatást. Kérlek, nyilatkozzál nékik: van-e tűz valóban, mint a bolond állította; ó, mondd, ég-e csakugyan a palota?

A császár értetlenül pislogott.- Mi? - kérdezte. - Micsoda? Tűz? Ostobaság. Hogy lenne tűz, amikor nincsen? Nincs tűz, ostobaság.

A palotaparancsnok fölkapta a szavakat, és magasan meglobogtatta mint valami égő fáklyát.- Hallottátok? Mindenki hallotta? A legfelsőbb kinyilatkoztatás! Senki ne merjen kételkedni a császár szavában! Aki helyet ád elméjében a félelemnek: gyáva, méltó a halálra. Aki a tűzre gondol, aki kiejti a száján e szót, az áruló.

A kijáratnál, a bársonyfüggönyök mögött a katonák lándzsái, sisakjai villantak meg, ahogy félre-félrebillent a függöny szárnya az étel-, s italhordó szolgák mozdulatától.

A kandelláberekbe újabb tömjént szórtak; kezdett elviselhetetlenné válni a füst; sokan köhögtek.

Egy részeg az asztal alól hangosan kiabálta: - Nincs tűz, nincs tűz! - A körül- állók vállukat vonogatták, nem tudták: ez most megszegte-e a tilalmat, hogy tudniillik a tűz szót senki ki ne ejtse száján.

Egy szenátorné elájult. Ismerősei, rokonai körülállták, miközben férje ölébe vonta fejét s borral locsolta a homlokát. Igyekeztek eltakarni a császár tekintete elől.

6