Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - SZEMLE - Palkó István: Héra Zoltán: Száll a Nap
A kötet versei azt tanúsítják, hogy örvénylő korállapotát, a személyi kultusz eszmét és embert megcsúfoló időszakát a költő emberi rangjának és tisztaságának megőrzésével és becsületének megedzésével élte át. Ugyanezt az etikus alapállást mutatják a kötet második részének a versei is, amelyeket Perben cím foglal egységbe, s időkerete 1953—1956. Ennek a ciklusnak is jóformán minden verse korállapot-élményt idéz, néha közvetlenül, mint a Jeltelen című, néha távoli áttételeken, biblikus jelképeken keresztül: A Dunánál, Saulhoz, Damaszkuszban, Absolon Dávidhoz, Judás és maga a cikluscímet adó Perben. A Saulok, Absolonok, Dávidok, Judások örök és ezért mindenütt jelenlevő jelképei emberi magatartásformáknak, de lé- lekpróbás időkben, mint ez az időszak is volt, társadalmi szerepük jobban kidomborodik. Ebben a ciklusban fogalmazza meg a költő ars poeticáját is a Maradni egynél-ben. Hitvallása az egynél-maradni tagadása: „négy égtája van a Földnek, bejárom mind a négyet, tüzért havat, hóért tüzet én nem adok, s nem fordítok hátat az egyik szélért a másik szélnek.” A tág horizontok megtartásának az igénye megbízható iránytűnek bizonyult az időszak ezerformájú veszélyei között. A kötet utolsó része Fohász minden napra címmel az 1957—1968-as periódust idézi föl. Ez a legváltozatosabb skálájú ciklus, mintegy a költő magára- találásának a bizonysága. A nagy történelmi katarzis után Senecával vigasztalja önmagát, majd evangéliumi jelképekkel méri meg korát, új „Tamás szerinti” passiót fogalmazva meg. Ez a 14 részes vers nagyon áttételes szimbolikájú: tekinthetjük önéletrajznak, kor-vallomásnak, s akár mindkettőnek is egyszerre. Mondanivalójának lényegéig csak akkor juthatunk el, ha jelképrendszerének kulcsát megkeressük. Maga ez a vers külön tanulmányt kívánna meg, s amire itt nem lehet érkezésünk. A katartikus, megtisztító élmények jelképi ötvözete után széles színskálájával tárul elénk Héra költői világa, fanyar különösségével, lapidáris, gnómi- kus tömörségével, bizarr és groteszk társításaival, utalásaival. Minden verse konkrét élethelyzet-indítású, de az egyszeri élményt általános érvényűvé teszi erkölcsi értékrendjében. Ezen a cikluson lehet legjobban tetten érni költői formálódásának vívódásait. Héra ugyanis eleve lírai alkat, de mintegy megtagadva természeti önmagát elveti magától a spontán termő költői képeket, lírai látásmódot, s egy elvont, intellektuális jellegű, szinte steril és áttételes kifejezési formát keres. Ennek megszerzéséért kemény harcot vív önmagával, de mire vágyott, intellektuális stíl-ideálját eléri, már túl is haladt rajta, ha úgy tetszik, visszatér a líra ősibb anyanyelvéhez, a képnyelvhez. Héra nem termékeny költő, de annál magasabb mércéjű. Kemény, férfias tartásával ez a költészet sohasem lehet az ellágyulások fölidézője, hanem éppen ellenkezőleg, szellemi erőkifejtést igényel olvasójától. A szaibadvers oldott fegyelme és ökonómiája nem viseli el sem a zsongító zenét, sem a virtuóz nyelvi játékot. Költői portrét egy kötet alapján nem célszerű rajzolni, ha nem is lehetetlen, még kevésbé értékítéletet mondani. Egy mégis bizonyos: Héra puritán költői attitűdje gazdagodása sokszínű líránknak is. Palkó István 90
