Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 2. szám - Pósfai H. János: Untenecker kapitány (elbeszélés)

Elvtársaira gondol, akik odaát várnak rá a rőti erdőben. Maroknyi kis csapat, sokkal kisebb, mint Jurisiehé volt, de elszántabb a hős elődöknél is. Talán megérkezett közben a futár Szombathelyről a jó hírrel, visszajött Veres Gábor is Rokonéról, hozza a szétíkergetett vörös katonákat.

Feljajdul a gondolatra: napok óta semmi hír a direktórium tagjairól. Hol lehet Halász elvtárs? Mi lett Csőgör Jenővel, Kern Mihállyal és a többiekkel? Élnek vagy meghaltak azóta?

Nem, az nem lehet. Keigyetlenül fájna.

Lába alatt csikorog a kavics, amint oldalt fordul. Könnyei nem látszanak. A látcsövet övébe dugja. Csontos, kemény arcélén harag villámlik. A vezérnek ilyen az arca győzelem előtt. Tudja, érzi, hogy nekik is győzniük kell, a direktórium nem maradhat a vércsék karmaiban. A négy és fél hónap megtanította hinni, remélni a proletárok erejében. Megtanította arra, hogy élni csak szabadon érdemes.

— Győznünk kell, Holló — beszél a lónak. — Egy életünk van, de ezt az egyet se sajnáljuk. Érted te ezt?

A mén engedelmesen áll gazdája mellé, mozdulatlanul várja, hogy hátára pattanjon. A közelben rigó fütyül, csízek trilláznak, s az erdő szélesre tárja kapuját, hogy elrejtse őket a világ szeme elől.

Friss, tavaszi képék. Hegyoldal szőlővel, barackossal. A barackfák roskadoznak a virágtól. Az útszéli árkokban már zöld a fű. Harsogó színiek, csupa öröm, csupa dallam minden. Az áprilisi képek még a szokottnál is élénkébbök.

Un/tenecker János és Surányi József a vörösőrség parancsnokságán járnak. Öltözetük erősen köznapias, a szegény legények egyszerű ruhája. Félszegen kopognak dr. Nagy Ebeling Miklós ajtaján. A főhadnagy barátságosan fogadja őket, hatalmas bőrfotelokra mutat: üljenek le, helyezzék magukat kényelembe. Szivarral kínálja őket, a két legény nem gyújt rá. A parancsnoki szoba tágas, nem hivatali jellegű.

— És miért akartok vörösőrök lenni? — kérdi a főhadnagy.

— A szívünk szólít — felel Unteneofcer. — Úgy hallottuk, hogy a proletárhatalomnak szüksége van ránk. Meg akarják 'erősíteni a vörösőrséget.

— Érthető beszéd ez — mondta a vörösőr parancsnok —, a városiban szükséges fenntartani a rendet. Megbízható, kemény férfiakkal egészítjük ki az őrséget, olyanokkal, aki bátrak, egykönnyen nem futamodnak meg, ha megelevenedik az árnyékuk.

A férfi a homlokát ráncolja.

— Vállaljuk a legkeményebb szolgálatot is. Én molnárlegény vagyok, a malom megedzett. A Manlicher könnyebb talán, mint a lisztes zsák, parancsnok elvtárs!

A parancsnak arcán kényszeredett mosoly. Hosszasan nézi a szőke legényt. Megméri tekintetével, úgy látszik, mintha tetszene neki a szép szál ember, de a nyílt, őszinte beszédtől megijed. Nem veszi jó néven, hogy a legény elvtár- sazza. Éretlen, zöldfülű vagy — gondolja. A megbízható, kemény férfiak között csak a rendet bontanád, megzavarnád őket az ilyen zavaros beszéddel. Szivart vesz ki a lapos fémdobozból, beharapja a végét, majd komótosan rágyújt.

— És te? — néz mosolyogva a másik legényre.

— Jönnék ón is, ha lehet. Én ugytan nem vagyok idevalósi, faluról jöttem.

33