Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Fázsy Anikó: Történet (elbeszélés)
többi az enyém. Én mondom magának, csapdában él az ember. Vénségemre jöttem rá, hogy hogyan kellett volna. Hát most bepótolom! Jövök, megyek, szórakozok, ismerkedők. Nem vagyok lekötve senkinek. Nem tartozók számadással senkinek. Na, igyunk! Várjon, hozok még egy rundot. Koch Frigyes örült, hogy megszabadult váratlan ismerősétől. Az alkalmat felhasználva, gyorsan kiment a sörözőből. Az utca, amelyen ment, a Dunához vezetett. Elővette a zsebkendőjét, ráterítette egy padra és leült. Nem is tudott visszaemlékezni, mikor járt erre utoljára. Talán a gyerekekkel, amikor kicsik voltak. A két korsó sör kissé a fejébe szállt. Tőle balra, a homokozóban most is gyerekek játszottak, távolabb nagyobb fiúk fociztak. A kora- nyári nap bearanyozta a délutánt, a vár szemben, a túlsó parton szinte az égen lebegett. A Dunán két uszályról hajósak kiabáltak át egymásnak ismeretlen nyelven. Koch Frigyes behunyta a szemét. Mint valamikor, gyermekkorában, most is sárgán átvilágított a nap a szemhéjain, akárcsak egy arany hártyán. Nem tudta, meddig ült ott a pádon behunyt szemmel, de nem akart megmozdulni, nem akarta megtörni a pillanat édességét. Aztán halványodni kezdett a sárga ragyogás. Felnézett. A nap már félig a domb mögött vöröslött. Az út megélénkült. Ráérő emberek sétáltak, autók rohantak egymás után szédítő gyorsasággal, volánjuknál magabiztos férfiakkal, jól kiszámított ernyedtséggel ülő nőkkel. Egy csupaüveg turistabusz megállt, az utasok fényképezőgépekkel, filmfelvevőkkel kizúdultak a partra, elégedetten kiabáltak. Koch Frigyes már nem érezte az előbbi bágyadt édességet. Ha ő egyszer egy ilyen füstszínű üvegen át, magastámlájú, billenthető székében kényelmesen hátradőlve utazhatna, bejárhatná a világot! Egy pillanatra minden elsüllyedt körülötte, csak az eget látta maga előtt, mintha a levegő süvítését is hallotta volna, pontosan úgy, miint hajdan, amikor még repült. Valami megnevezhetetlen szorongást érzett. Magatehetetlenül bámulta a turisták nyüzsgését, a nők színes, feldíszített kalapjait. A biusz már régen elment, a nap sem sütött már, de ő még mindig ott ült a pádon, mellében a felismerés okozta nyugtalansággal, hogy valamiből jóvátehetetlenül kimaradt. Feleségére gondolt, akiben, tán az első heteiket leszámítva, nem sok öröme volt. Gyerekeire, a hat élőre, akiknek, mint telhetetlen kis szörnyetegeknek, mindig szükségük van valamire: cipőre, rajztáblára, babfőzelékre. Saját életére, amelyet valamikor olyan másnak képzelt el. Régi örömökre is próbált gondolni, de semmi nem jutott az eszébe. Befejezés Első (abszurd) változat, álmodozóknak: Koch Frigyes sokáig ült a pádon. Aztán felállt. Aktatáskájából a padra tette a három matematikakönyvet, majd lement a rakpartra. Elindult arra, amerre a Duna folyik. Valaki (egyébként szavahihető ember) Baján találkozott vele. Koch Frigyes a vízparton ült, lábait lógatva énekelt. A felesége ezt kétségbe vonta. Valaki még látta Mohács felé. Azóta nincs hír róla. Második (valószerűbb) változat kötelességtudóknak: Kodh Frigyes sokáig ült a pádon. Aztán felállt. Hűvös volt már, a part elnéptelenedett. A villanyórán negyednyolc múlt. Koch Frigyes elindult tanítványa, Nagy István, matematikából javítóvizsgára javasolt elsős gimnazista lakása felé. Bosszankodott, hogy szokásától eltérően legalább tíz percet fog késni. 30
