Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1969 / 2. szám - Fázsy Anikó: Történet (elbeszélés)

az anyósa nyöszörög naphosszat, megborzadt. Tanácstalanul álldogált a sarkon. Aztán elindult az előtte ásító utcán. Rég volt már, hogy így cél nélkül, időtlenül mászkált. Kíváncsian meg-megállt egy-egy kirakat előtt. A szűk utca egyik felére még besütött a délutáni nap. Melege volt, átment az árnyékos oldalra. De a kapualjakból kiáramló nyirkos bűz megint áthajtotta a napos járdára. A sarkon, a söröző előtt férfiak álltak. Koch Frigyes belenyúlt a zsebébe, izzadt ujjaival összekapart pár forintot, megnyugodott, majd aktatáskáját hóna alá szorítva belépett a füstös helyiségbe. Beállt a pénztár előtti sorba. A pénztárban feketehajú, széles pofacsontú nő ült. Koch Frigyesnek eszébe jutott, hogy valamikor mennyire tetszettek neki az erős, fekete, tatáros arcú lányok. A felesége sápadt volt, seszínű és állandóan migrén kínozta. Kooh Frigyes, maga sem tudta miért, de szerette volna, ha a pénztárosnő rámosolyog. De az csak egykedvűen beütötte a korsó sör árát. Koch Frigyes kissé csalódottan állt oda a söntéshez. Megkapta sörét, vigyázva, nehogy kilöty- tyintse, odavitte a fal melletti bádogpulthoz. A felesége minden vasárnap egy üveg ndktársört vett neki. Ez jobb volt. Hidegebb is lehetett volna, de azért jólesett. Félig kiitta, aztán letette miaga elé a korsót. Nézelődött. Nem messze tőle két feltűnően kifestett nő pálinkát ivott, ezektől elfordította tekintetét. A szomszéd pultnál overállos férfiak söröztek, ordítozva vitatkoztak valami Mihalovicsról, akinek iki kell tekerni a nyakát.

— Rágyújt? — kérdezte most valaki. Középtermetű férfi, lódenkabátban egy csomag Kossuthot tartott elé.

— Köszönöm, nem dohányzom — mondta Koch Frigyes. Harmadik gyermeke, Ottó születése után le kellett szoknia a cigarettáról. A férfi nem sértődött meg.

— Ha nem, hát nem — mondta. — De azért egy korsóval elfogadhat tőlem.

Koch Frigyes zavarba jött. Ha megkínálják, azt neki viszonozni kell. De miből? S egyáltalán, tanácsos-e ilyen helyen ismeretséget kötni? Bal karjával magához szorította aktatáskáját, bár abban csak három matematikakönyv, egy zsírpecsótes papírzacskó és egy bádog cipőkanál volt. Szemügyre vette a mellette álló férfit. De nem talált rajta semmi gyanúsat. A férfi észrevette vizsgálódását.

— Ne izguljon — mondta — Lóversenyen nyertem. Az Ödön bácsira tettem és ötszöröst fizetett. Egyébként Jaiksa vagyok. — összecsapta a bakáját. — Jaksa Sándor, volt raktáros, jelenleg nyugdíjas és lóversenyző.

Koch Frigyes otrombának tartotta volna, ha visszautasítja az idegen férfi bemutatkozását. Elmorogta a nevét s kiitta korsójából a maradék sört. A férfi az előtte álló egyik korsót eléje tolta.

— Jó ilyenkor a sör — mondta, mintha csak egy rég megkezdett beszélgetést folytatna —, én megiszom napi négy-öt korsóval. De töményt, azt soha. Az csak elbutítja az embert. De egy-két korsó sör után az ember más színben látja a világot. Amíg nem voltam nyugdíjban, az utolsó fillérig hazaadtam a fizetésemet. Fizetésnapon az asszony fejreállított és kirázta a zsebeimet. Mert ahhoz értenék, hogy kell kizsigerelni az embert! Uram! Negyven évig, tudja mi az, negyven évig tartott ketrecben az asszony. De mióta nyugdíjas vagyak, nem és nem! Megmondtam az asszonynak: negyven évig rátok dolgoztam, nekem is kell valami az életből. A gyerekek felnőttek, szétszéledtek, az asszony ráér, szereztem neki bedolgozó munkát, inget varr egy kátéesznek és a nyugdíjamból kap havi kétszáz forintot. Se többet, se kevesebbet. A

29