Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: A lóhalál útja (elbeszélés)
Lópatkók a réten A falut, MarcaLszentvendelt idézte gondolata, noha már messze volt. Az istái! óajtóik üresen, álmosan ásítottak az udvarokra, a régi pajtákban veróbra- jok surrogtak a régi szénák helyén. A templomdomb alatti uvarokból nagy ívben kanyarodtak ki az utcára a szekércsapások meg a lópatkók nyomai; majd jön egy új eső és a kapukból örökre elmossa őket, kivéve néhány csapást, főleg amelyik a Paraszt Testvériség portájára, azaz a Dömsödi-ház udvarába vezet. Még látta mindezt Czakó Mátyás a mögöttük hagyott faluk során túlról. Hosszú hónalját étfektette szelídebb, öregebb lova hátán, s megtámasztotta tenyerével az állát. Másik lova hátrafordította rá a fejét a nyüzsgésből és sokáig úgy is maradt. Mi lesz a sok, üres pajtával, istállóval? Azokat egybeépíteni már nem lehet. Viszont ami kell helyettük, az nagy munka lesz. És micsoda költség! Ennyi költséghez az állam legalább még két pénzverdét építhet. De azt nem szabad megengedni, mondta öreg Vigh Istvánnak, hogy a nagy istállót a Marcal felőli rétségre építsék! Valami mérnök oda mérte, de az a hely vizes! Egy akkora épület elsüllyedne benne. És őszidőiben térden fölül érő gumicsizma kellene mindenkinek, aki ott jár. Az állatok hasúkig föl— gyúrnák a sarat itatáskor és ahogy járnának ott. Ezt meg ne szavazzuk. A dombra építsenek, a falu túloldalán. Csakis! Az megbírt valamikor egy falut. Amit a török ledöntött. — Ó! — Hol van Gyura? — Ott áll! — Hány óra lehet most? — Dél. Képzelete még elidőzött MaroalszentVendelen, a templomdomb körül. Súlyos és vastag falak, roppant mestergerendák tartották a hosszú tetőket. Az ágyból már hatéves karában el tudta olvasni a mestergerendájuk föliratát. „Istennek kegyelmiből épétették az Úrnak szent szeretemben 1846-ban nemes Czakó Mátyás és nője Dömsödi Juliánná.” Az egykori árvagyám Czakó Mátyás a falun kívüli dombot látta újra a régi faluból megmaradt falcsonkok- kal. Csakis ide érdemes nagy épületeket emelni!. . . Amikor a kórházban volt gyom«rvizisgálaton, s le kellett nyelnie a gumicsövet, háromszor visszaöklen- dezte az orvos kezébe, negyedszerre elrántotta a csövet az orvos kezével együtt. De aztán megkeményítette természetét, erejét. És nyelte. Éshogy megadta magát, nem is volt már lannyira kényelmetlen. Legyintett, s a falu hirtelen eltűnt a messzeségben. A helyén a város tornyai, kupolái, kövér gáztartályai és víztartályai magasodtak. Távoli, hatalmas gyárkémények fújták rájuk a füstöt. És előttük állt, a várostól jócskán különszakadva a nagyvágóhíd roppant betonépülete, amelyet mély betonárkok, betonaknák futottak körül. Az épület hatalmas és sárga. És zsongott valami feldolgozó üzemrésztől. És nem messze tőlük, egy korláton túl, egy elhanyagolt rétségen valami kupac. Patkós lópatákból összehányva. Nagy kupac. És, mielőtt beeresztették volna őket, onnan futott feléjük furcsán kacsázva egy kopottruhás, szivaros kis ember. — Hát ez meg mit akarhat tőlünk? — kérdezte Gyura Mihály. — Majd megmondja. — Ha jól látom, maguk Maroalszentvenidelről jöttek valamennyien. Ó, nagyon szép falu Maroalszentvendel, valamikor sokat jártam benne. A templomdomb alatt, ahol a Mária-szobor áll, ott szoktam árulni. A templomdomb 11
