Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: A lóhalál útja (elbeszélés)
lépcsője mellett, ott gyönyörűen megállt a sátor. Entölern vették azokat a jó késeket, keféket, még a jobb tükröket is. Vásárkor, meg búcsúkor. És .amikor a tűzoltó versenyt tartották. Gondolom, ott most már hordják a téglát a nagy istállóknak! Kérem, akkora istállókat építenek most mindenfelé, mint amekkorák a templomok! Maroalszentvendelen sem lesz kisebb! És, kérem, esténként, ha utazom Marcalkenéz, Marcalszentistván vagy Marcalhosszúpály felé, úgy futnak azök az új, kivilágított, százablakos istállók, mint a hosszú, esti vonatok. Hát, kérem, állt meg a lovak közt a kis, szivaros, kerekkalapos ember, a lónak mindegy, hogy farokkal döglik meg, vagy farok nélkül! Én keféket kötök, hegedű vonót javítok. És egy lófarokért negyven forintot fizetek. Ma már hét zsákkal föladtam a postán, kérem. Én úgy kivágom a lófarok közepét, hogy a vágóhídon észre sem veszik a hiányt. Gondolják meg, kérem. Ez legalább három és félezer forint maguknak. Tiszta pénz!. . . Amazok csak álltak, s áközben már csattogott is egy nagy olló. Meredek Czafcó Mátyás az elnökre nézett. Az apró Szeder András végig akarta csapni ostorával a furcsa embert. De akkor az aranyfogú eléje tárta karját! Az egykori árvagyám csak a szemével vágott a kis, ollós ember felé. — Ugyan, kérem! Hét zsákkal adtam már postára máma. — Már késő — mondta Czakó. — Kinyílt a kapu előttünk. — Sietek, kérem, nagyon sietek. És megbújok addig is. . — Kinyitották a kaput, hallja-e. Menjen már innen a csudáiba! — Azonnal! — De akkor a pénzzel meg el ne tűnjön — mondta fenyegetően Czakó. A kocsik, hinták, lószerszámok kívül maradtak a nyárfasoron. Két-három ember egymáshoz kötözött három-négy kocsit. Az utolsó kocsi mögé kötötték a nyáladzó öreg Vigh István hintóját. És volt ott tíz pár ló. Ezek maradtak a Paraszt Testvériségnek, ezek vonják haza az embereket, a lovak nélkül maradt kocsikat, hiintőkat és lószerszámokat is. Az átvett lovak mázsálásán már túl voltak. A nagy kapun át most már eleresztve áramlottak a föld alá, valami betonsikátoron a lávák. Odább hatalmas, fehérkötényes emberek lépkedtek a gyepen egyik épületből a másikba, öreg Vigh Istvánnak úgy tűnt, mintha csak a földig érő kötények mentek volna. Kicsiny szeme, álla feléjük remegett. A fehér kötényeken piros kéztörlések, ö! A lóhalál fehér, nyögte a vénember. Meredek Czakó eléje lépett és a testével elfödte előle az udvart. Aranyfoga furcsán játszott a bajusza alatt. Nem lehetett tudni, mi az: sírásféle vagy nevetés? Aztán léhajolt az öregemberhez. És úgy tett, hogy nevetés legyen. Csakis nevetés! Hát, látta azt a kis szivaros embert? Ami pénzt odaadott a Gyurának, abból magának is jár negyven forint! Veszett, vagy inkább talált pénz! Hazafelé tartunk egy jó áldomást! Tudom, maga nem bírja a füstöt. De majd hessegetjük maga elől a tenyerünkkel! És magának az egyik lova megmaradt a Paraszt Testvériségnek! Ügy mondják, én hajtom majd, egy másik sárgával összefogva. És, mondtam az előbb, hogy az építkezést a réten ne szavazzuk meg. Csak a dombon! A maga lova, ami megmaradt, elég kezes hozzám. — Azt hiszem, most már rendben vagyunk — mondta Gyura Mihály. — Rendben? — A lovak elmentek. A pénzeket átvettük. Az elnök nyárid oben Marcalszentvendel templomtornyán mérte leginkább az időt. A forró háztetőikről legtöbbször a torony fényes bádogcsácsa alá repülték á gálambök már a délelőtti órákban. És ahogy a nap szállt’a fa12
