Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: A lóhalál útja (elbeszélés)
kialvatlanság kínos tüskéi égtek. Az elnök egy idő múlva, talán, hogy nyugtassa őket, a pajtára mutatott: — Szól a pajtaeresz a vadméhektői, eső lesz! — Eső? — Hehe. . . — A szalonna bőre is puha volt reggel, ahogy ettem — szólt Gyura. — Akkor lehet. — Siessetek, Gyura — szólt egy paraszt. — Megveszünk ehlben a hőségben. Ilyenkor, nyáron korán behúzta árnyékát a Dömsödi-ház roppant nádfödele alá. Még a falakról is. A lovakat marták az eső előtt mindig oly szemtelen legyek, vérszopó ibagócsdk; egymás közelsége miatt nem is tudtak védekezni. Öreg, rozsdás kasza csüngött a pajta előtti akác elágazásában és a nevetéstől hozzávaoogott a kaszanyél az akác törzséhez. Ha szél fújt, vitustáncot járt fönt a kasza. A szomszéd, öreg Vigh István nézte. A nyüzsgésben két lova szügye közé szorult a kalapja. Kicsiny arca fehérre főtt; a kezefeje is fehérre főtt a kötőfék szorításától. A szája már 'befelé nőtt és erősen nyálzott. A szeme is kicsiny és yáladékos. És hadart. És olykor a szája sírásra facsarodott. Ö! Ti nem hisztek az öregeknek. Nem. Azt mondjátok, hogy mese. Pedig az én apámnak az apja még látta is az állattan lovat. Olyan ló az, hogy nincsen neki álla. És az pusztít, mindent pusztít! Apámnak az apja mesélte, hogy egyszer, hajnalban a pajtánk mellett ugrott előre. És látták, hogy nincsen álla, csak nagy, lobogó sörénye. Egyik lovunk már kint ivott a vályúnál, mert aznap vásárra mentek. Az a dögség meg nekivágtatott Ráugrott a mienkre és összepárzott vele. Rá nyolc hónapjára megdöglött az a gyönyörű lovunk! Mindent pusztít! . . .És, mondják, 'hogy egyszer, ugyancsak hajnalban, Marcal hosz- szat vágtatott el. Akkor is látták sökan, hogy nem volt neki álla. Abban az esztendőben mind elvágta arrafelé a búzát a jég! Mindent pusztít! — A 'bölömbika is úgy ibebúgott a tóból a faluba az esite. — Akkor esik! — Ó, mindent pusztít! Mindent! A kút mellett, az asztál körül várakozó emberek a Dömsödi-ház fölé néztek, de odafönt csupán egy keskeny bárányfelhő gyapjadzott el a semmibe. Az égen semmi nyoma sem volt a biztosra vett eső készülődésének. Az egykori árvagyám, Czakó Mátyás száraz kenyeret tördelt a zsebéiből a szájába. Majdnem kifordult a torkából, mégis gyömöszölte magába. Mostanában sokat kínlódott a gyomrával. Ha nem rágott valami szárazát, iákkor kétoldalt, meg középütt fönt mintha az ebek rágták volna a gyomrát. És olyankor minduntalan félre kellett mennie a dolgára. Hosszú teste mostanában meggörbült a fogyástól, így is az ereszig ért. Más ember a combján felül belesuttyant volna az ő csizmájába, neki csak térd alá ért. Elől egyszem aranyfoga is volt, s ahogy nyelt, vagy szólt, idegeseket, sárgákat villant. Legyintett. Á, csudát az állattan ló! Az csak olyan öreges kitalálás! A Gyura-félék akarták. Én hiába mondtam, hogy minden paraszt sohase lehet testvér, mert nem csak Ábelek vannak, hanem Káinok is. Hiába. A Gyura akarata nem fordul. Gyura nem. Á! Öt magát is, ha márna farba rúgná a ló, talán csak holnap fordulna vissza. Akkor se térülne el az útjától semerre. így van. És minek is térülne el! Mi itt, a templomdomb körül mindig féltünk az emberi szaporaságtól, hogy az is költség, ök meg azalatt, odakint Pokvár pusztán, meg a faluvégeken folyvást nyifcopgatták az ágyaikat az asszonyaikkal. És végtére annyian lettek, hogy a mi szavunk, erőnk az övékhez képest csak csekélység lehet. Ä! 6
