Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: A lóhalál útja (elbeszélés)
— Jól szólsz, Mátyás! Igazat szólsz nekik! De mennyire! — Hát nem? — Mondom, hogy jól szólsz. A lovak, csikóik letaposták a Dömsödi-ház udvarán a hosszú elhagyatott- .ságban nőtt mályvát és parcfüvet, amely fölverte már a falak tövét, meg a küszöböket is. A templomtorony bádogcsúcsáról szilánkokat szórt rájuk a heves napfény. Szúrta a szemüket, a lovak szemét, hunyorogtak tőle. A lovai közé szorult, hadaró vénember lovaira került végre a sor. Az elnök kezében szétnyílt laz egyik, aztán a másik ló lágy, érzékeny pofája; a lovak fogait nézte. Öreg Vigh István nem nézett az elnökre. Erősen fogódzott a lovak kötő- fékjében, szemének redői félig lecsukódtak. Felső ajka az alsóra csúszott, s hangtalan sírásra facsarodott. Aztán meg újra hadarni kezdett. Ó! Mindent pusztít! Mindent! Mondják, hogy fölverte a vadvizeket a réteken. Azokon vágtatott át. Azon a tavaszon kétszer öntötte el a szénát a Marcal. Mindent pusztít! Ó!. . . De Gyura Mihály nem felelt neki. Leitatta lógó ingujjával rossz szeme fehérségéről az izzadtságot, megemelte kalapját, kieresztve alóla a hajragasztó forróságat. Aztán legyintett, s azt mondta az öregembernek. Az egyik lova kell! Elég jól lép, elég fiatal. De a másik öreg és annak nagyon hajlott a háta. Azt valamikor túlságosan magasról etették. Nem érte föl rendesen az étket, nyúlkált érte folyvást és megtörött bele a gerince. Mondom: az egyik jó. Az kell is. De az öregebbet csak vezesse szépen haza. Ide nem sok ló kell a gépek mellé, csak a java. Amennyi kell, annyit könnyen kiválasztunk. — Mit szólsz? — Ez a magáé. Ez nem! — Micsoda? — Az istenfáját, ki ért itt szót? Ezt vezesse haza, érti? — Ó, haza? — Isten áldja! A köszönést már lehajolva, hangosan kiáilftota az öregember fülébe, aztán tovább húzta csizmáit a letaposott mályvában és porcfűben a lovak között. Hátul, a Dömsödi-ház pajtája mellett néhány ember- a régi, töredezett karámost javította. A szefceroék tompán fölcsattogtak a templomtoronyra, onnan, a háztetőkön át ki a rétségefcre, s sárguló gabonákra, mezei utakra. Czakó Mátyás hosszú, hajlott nyakát tapogatta. Már fájt az ádámcsutkája a sok, kényszerű nyeléstől, de azért folyvást, kemény akarással rágta a száraz kenyeret. Aranyfoga sárgán villant az elnökre. Gyere, Gyura! Tudom, ez most a sorsi Tulajdonképpen hiába is hánykolódunk ellene. A szobornál futottunk össze az este a sógorommal, őneki is azt mondtam, Gyura, mit most neked. Hogy a jóisten sokáig állt a Polky-féle földbirtokosok pártján, tíz-tizenöt esztendeje meg odaállt a teljesen vagyontalanokéra. De a magunkféle parasztokéra igazán talán még soha. Mi mindig csak imádkoztunk, imádkozgattunk, de valahol mindig elvétkeztünk. Ä! A háborúba is elvitték mind a két lovamat. Es csak pár fillért fizettek értük. Pedig az egyik éppen olyan szép állat volt, mint ez a négyesztendős. Szegény apám meg élő-halott lett fiatalon. Mindenét eltörte, amikor leesett a szénásszekérről a Hatöles úton. Most meg itt van ez a világ! Nem tudom, a gyomrommal is mi lesz. . . — Hát, ez a négyesztendős gyönyörű állat! Igazán. . . — Az. — Olyan a nézése, mintha szólni is tudna.— Olyan. 7
