Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 2. szám - Pozsgai Zoltán: A lóhalál útja (elbeszélés)
POZSGAI ZOLTÁN Az állattan ló — Hol van Gyura? — Ott. — Hé, Gyura Mihály! Először talán válassz magadnák elnöki 'hátaslovat! És Marcalszentvendelen, a Dömsödi-ház tágas udvarán fölcsapott a régi gazdaságaikból hirtelen kikelt parasztok esetlen röhögése. Végigcsapott a ház súlyos, oszlop-soros ereszén, hátul az irdatlan pajtafödólen, egy öreg karám megtöredezett kerítésén, a nyüzsgő lovakon, amelyeket itt most át kellett adniuk. A kémény alvó huszárként előredőlt a nyerges háztetőn. A falunak ezt a nagy paraszt-portáját súlyos, kifizethetetlen adók fejében még 1051-ben lefoglalták, s most a parasztok köztulajdonába adták. Az idő folyamán a vásott subanoók piros téglával mindenféle ocsmányságot firkáltak a falakra: torz pofákat, női szemérmes-testeket. Az elnök, Gyura Mihály csak állt. Valamelyest kihúzva megroggyanó sonkáit. Kialapkarimájának nem volt semmi tartása a nap ellen. Már asztmásán, hangosan lélegzett. Egy ideig nézte amazokat. Aztán a nevetéstől megmozdultak a lovak és sűrűn ki csapkodtak a lófarkok: egyszer barnán, máskor sárgán, szürkén meg feketén, s eltörölték előle a ráncos nevetéseket. Izzott a nap az ablakokban. — Te, Gyura! — Na? — Ez a nehéz, sárga kanca szépen elhordozna téged! — Á! — Ha megülnéd, a Mária-szohor is utánad fordulna az utcám! Ettől megint fölcsapott a Dömsödi-ház udvarán a parasztok esetlen röhögése. Akik a kútnál várákoztak, nékidülöngéltek lovaiknak, és a térdüket verték nevettükben. A kocsmából kért, X-lábú asztaltól, amelyen a lovakat jegyezték, sűrűn és legyesen elihullámzott a lovak háta messzire. Hátra a pajtáig, amarra meg, a tárt kapun át az utca közepéig. De a faluvégek felől még mindig érkeztek a lovak, csikók a ház elé. Az asztalnál az elnök kalapján egy ló pofája. motozott, de nem vette észre, vagy pedig hagyta. Gyura Mihály állt az asztalnál. Elől a nadrágja már élesen belevágott teste feleslegébe, fehér inge hátára sötét, kerek foltot izzadt. Valamin tűnődött. Fél szeme a sűrű lólábak közé, a másik meg furcsán föl, valahova a pajta, mögé révedt. Ebbe a szemébe még kint, Pokvár pusztán, urasági parádés-kocsis korában, az erdő- szélen hajtva belevágott az akáctüske. A bogarát elöntötte a fehérség.. Azóta mintha csak az elszállt harangszók után nézett volna vele. .A. csapongó nevetés verte a kéményt, ember és ló. egy!>eigzadt g.Tojtó hőségben, A szemedben a 5 A lóhalál útja
