Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - SZEMLE - Palkó István: Jókai Anna: 4447
Jókai Anna: 4447 A 36 éves írónak e szokatlan című regénye az első munkája, amelyet 1965/66-ban írt az időközben megjelent novellái előtt. Egy író első „reprezentatív” művéről írni mindig fokozott gondosságot és felelősséget jelent az Író szempontjából is meg társadalmi szemszögből is egyaránt. Az életkormegjelölés csak prózaírónál lényeges, mert költő lehet valaki már gyermekkorában is, mint muzsikus is, de jó prózaíró, szakember vagy tudós csak ki- teljesedett korban. E regénye írásakor a szerző 33 éves volt csupán, tehát a prózaírás alsó korhatárán alkotta munkáját. Addigra elég hányatott múlt állt már mögötte, eleven életismeret, többféle munkakör megtapasztalása, egyetemi tanulmányok, korán fellángoló íráskényszer, majd hosszas elnémulás és új nekilendülés. Mindezek a tényezők csak azért felemlítettek, mert az író és regénye életszemléletét erősen formálták, szinte determinálták. Bár a bemutatkozás „ki vagyok” kérdésére azt felelte: „Nehéz erre néhány sorban válaszolni. A felelet halálig tart, úgyis." Ez íróhoz illő, frappáns, sőt bölcs válasz egyben. Azt, hogy egy ember kicsoda, csalt a személyiség hosszmetszete, életlefolyása válaszolhatja meg. Ez így van minden embernél általában, írónál és alkotónál pedig különösképpen. Hogy tanúsított életbölcsessége felvett, tanult szerep-e vagy átélt meggyőződés, a mű szempontjából lényegtelen, de az alkotó önértékelése oldaláról mégsem az. A felvetett kérdés egyelőre nyitott kell, hogy maradjon, majd a jövő döntheti el, ha már múlttá lett. Jókai Annát c regénye előtt életközeli, az új tárgyiasság, a neue Sachlichkeit jegyeit magánviselő novelláiból ismerhette meg olvasó- közönségünk. Ez a stílusirányzati utalás nem kíván értékítélet lenni, csupán ténymegállapítás. De e tény a maga tényszerűségével any- nyit jelez, amennyire regénye elemzéséhez szükségünk lehet. Aki a regény cselekményére és tartalmára kíváncsi, akit csalt a regény regényessége érdekel, olvassa el magát a regényt. Az irodalomtudományi elemzés feladata más. Az, hogy a történési sorokból, a cselekmény bozótjából a járható és követhető életelvek koordinátáit emelje ki, s általuk a kaotikusát rendezze eggyüvé, rendezze ej. A rendszerező elv igényéből közelítve a művet, azt kell mondanunk, az írónő nehéz munkára fogta magát. Rainer Mária Rilke Archaikus Apolló torzójának busa márványfényénél megült régi intelmét propagálja, mint az embernek megmaradás minden pillanaté törvényét: „Változtasd meg élted!” Az az életforma, ami a 4447-ben több mini háromszáz oldalon elénk tárul, az önmaga pusztulását magában hordó csődtömeg. Nemcsak érelmeszesedett, agyalágyult aggjaiban, korlátolt különceiben és rögeszmés eszelőseiben, alkoholista bábuiban, prostituálttá vált gyermeklányaiban csődtömeg, hanem az etikai normák nélkülivé lett családi miljőjével, élet- utat kereső, s perspektivátlan fiataljaival, a mozgalmi életben kezüket megégető, s önmaguk elől is megfutó idősebbjeivel, a „jobb” szexuál-partnerek után loholó nőjeivel és fór- fiaival, a gyermeket véletlenül megszülő, dinem vállaló anyáival, az emberi elidegenedés és lealjasodás minden válfajával és változatával, sőt elfajulásával. A dantei világ társadalmi infernója ez. Előző képleteiben a közel múlttá, az utóbbiakban pedig a jelenünké Sivár, pusztidó, desperáló, kiút nélküli világ. Ilyen társadalmi talajon gyökeret verhet-e a „Változtasd meg élted!” etikai parancsa? Aligha. Ehhez sokkal pozitívabb erőforrások szükségesek. Az írói szándék és megvalósulás kongruenciája így inadekváttá válik, Nem azt revelálja a mű, amit szándékozott, hanem paradoxálisan éppen ellenkezőjét. Az ábrázolt alvilági mélységekből, a de profundis nem lehet égre szállni, magasba repülni. A felemelkedéshez — teljes értelmén a latin szónak — szolid-szilárd alapok kellenek, kellenének. A bemutatott „kispolgári” és lumpenproletár világ halódó, pusztuló, mint az a családi konglomerátum, amelyik ezt megtestesíti. A regényt családi regénynek nevezhetnénk, ha nem is nagy családi dinasztiák regényei értelmében, ha az egymástól teljesen elidegenült, atomjaira hullt, egymás farkasává vált, a vérség vak szálaival összebonyolódott neve nincs gyüle niényt családnak lehetne nevezni. Az író talán propagandisztikus, de legalábbis propagatív céllal azt szeretné reprezentálni, hogy a régi, úgynevezett polgári értelemben vett család csak ilyen lehet, és sorsa sem másmilyen. De ha ez volt volna szándéka, úgy nem érthetnénk vele egyet. A család, mint legalapvetőbb társadalmi intézmény, minden társadalmi rendszernek a bázisa volt és marad. Ideológiai tartalma, erkölcsi normatívái változnak és változhatnak koronként és társadalmi rendszerenként, de ideológiai és erkölcsi nihilizmussal funkcióját soha nem tölthette be. így az ábrázolt család, annak külső és belső légköre, nyúlványai még a legrosz- szabb értelmű polgári családnak sem foga ! hatók el. Az író talán maga is érzi ezt, ezért mintegy tételcsúsztatással próbál bizonyítani. Mintha azt mondaná: a 4447-es helyrajzi számmal aposztrofált telek és düledező, penészfoltos ház és a benne élők ilyenek. Ezt az ilyenségét 148
