Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - Csaba Imre: Ítélet (elbeszélés)
Hogyan került haza, voltak-e gondolatai útban hazafelé? Evett-e, aludt-e azután a beszélgetés után napokig...? Azt mondják, nagy beteg lett. Azt mondják, nem is beszélt. Azt mondják, hogy az orvos csak a fejét csóválta: sem a szívét nem találta betegnek, sem a reumáját súlyosabbnak. A párttitkár tudta, amit az orvos nem tudhatott, de mit tehetett? Ha egyszer Magyarországon azt írták, hogy Zsurek Géza áruló volt 1919-ben, akkor áruló volt. Nem lehetett az légből kapott megállapítás. Nem is akárkire hivatkozik a szerző: Veszprém megye volt kormánybiztosára, Lusztig Arnoldra, aki a Tanácsköztársaság leverése után egy ideig Magyarországon bujkált, aztán 1920 elején Bécsbe, onnan Németországba, majd 1923-ban a Szovjetunióba menekült, ahol hamarosan a Kommunista Internacionálé balkáni főosztályának vezetője lett. írt is egy tanulmányt a magyar Tanácsköztársaság bukásának okairól, az Űj Március című illegális folyóirat 1929 márciusi — tehát a tizedik évfordulóra kiadott — különszámában, ezt idézte ez a most megjelent és Csehszlovákiába is kikerült könyv. Szó szerint így: „Voltak azonban nagy számban olyanok, akik pozíciójukat azért tartották meg, hogy eredményesebben dolgozhassanak a Tanácsköztársaság ellen. Ilyen volt Zsurek Géza, veszprémi helyőrségi politikai megbízott...” A könyv megjelent, és ahol Zsurek Géza élt, ott ez a megállapítás sem maradhatott titokban. Zsurek Géza néhány barátja nem hitt a könyvnek. Képtelenségnek tartotta a vádat. Nem hitték, hogy Zsurek áruló lett, nem hitték, hogy igaz lehet mindaz, amit suttogtak városszerte, s amivel a sugdosok megtoldották a könyv megállapításait. Addig bátorították, biztatták Zsurek Gézát, amíg megírta a levelet a Veszprém megyei Pártbizottságnak (vagy ők maguk írták, csak aláíratták vele?): „Elutaznék, ha megengedik, talán találnék még ott a megyében valakit, aki ismert, aki igazolná, hogy nem voltam áruló . . .” Nem jött, nem jöhetett. Egyre betegebb lett, egyre kevesebbet beszélt. De azért — azt mondják — reménykedett, hogy valami történik majd itthon, a levele nyomán . . . 1919. április másodikán, jó héttel a Tanácsköztársaság kikiáltása után behívták a Belügyi Népbiztosságra Lusztig Arnoldot. Vágó Béla és Janovich Sándor fogadták. Ismerték egymást már régóta a mozgalomból. A megbízatás, amit kapott és amit legépelve, aláírva és lebélyegezve is a kezébe adtak, nem érte váratlanul. Korábban is járt már többször Veszprémben. Először 1907-ben szervezte Veszprémben a szociáldemokrata pártot Roland Ferenccel, aztán tizenkilenc februárjában Korvin Ottó küldte. (Akkor már csaknem minden megye- székhelyen megalakult a kommunista párt helyi szervezete, Veszprémben nem volt semmi kezdeményezés.) Most is Rólandot kereste meg először, aztán Jankovics Lajost, a direktórium elnökét. Az első találkozás ugyanolyan szívélyes volt, mint a korábbiak. De aztán napról napra fagyosabb lett körülöttük a levegő. Lusztig másnap lefoglalt egy épületet a kormánybiztosság számára. (A mai Lenin téren azt, amelyik a szakszervezeti székház és a megyei tanács között áll, a Kórház utca sarkán.) Azt berendezte, alkalmazottakat vett fel. aztán naponta 5
