Életünk, 1969 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1969 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Dénes Zsófia: Ady és Móricz
Ady és Móricz ... Adassák e levél Móricz Zsigmond úrnak, Kit most érdemelten, szépen koszorúznak. Koszorút nem viszek, írás megy helyette, De ott leszek mégis, míg élek, mellette. Ördög hordjon el már minden bolond versel: Eletet kívánunk, valószínűi, nyerset S amit meg nem adhat rímek ezer hadja, Mi új Ludas Matyink többször visszaadja. . . (Ady, 1912) Adv Endre és Móricz Zsigmond 1909 kora nyarán barátságot kötött. Egész életre szólót. Rokonság fűzte őket össze: a hőfoké. Meg azután a haragé és a szereteté, amellyel népükhöz kapcsolódtak. A magyar néphez — jelenében, múltjában és a jövőjében. Egyformán nagy volt bennük a gerjedelem, amint felháborodással feszegették a nép testéről-lelkéről és boldogulásáról a bilincseket. Forradalom volt ez mindkettőjükben, mégpedig a javából. Meg is értették egyformaságukat, összecsengésüket és egymást kiegészítésüket abban az órában, hegy közel kerültek, egymáshoz. Ami életkorukat illeti, Ady két évvel volt idősebb Móricznál. Szülőföldjük hasonlatos: egymással határos vármegyében falun születtek, szilágysági az egyik, szatmári a másik. Ezerkiláncszázhúszonhárom novemberében, a költő halála után négy évvel, Endre-nap alkalmából Ady-emlékünnepélyt tartottak, és ezen az estén maga Móricz Zsigmond mondotta el, miként ismerkedett meg Adyval. „Hogyan terjed a gondolat, a költői hang, a költői hírnév? — mondotta. — Adynál sajátságosán, szinte testi hatás formájában történt. Aki nem ismerte őt, nem érti, mit mondok; de aki sose látta, sose beszélt vele, nagyon sajnálhatja, mert példátlanul szuggasztív egyéniség ismeretségével szegényebb. Én legtöbbször Debrecenben találkoztam e hatásával, egy pillanatra láttam őt, s míg élek, nem feledem el a teljesen jelentéktelen pillantást. Egy őszi estén diákok a kollégium sarkán állottunk, s az egyik kollega hirtelen azt mondja: — Ez Ady Endre. — Odanézek, csak egy félpercig vagy addig se láttam. Nagy körgallér volt rajta és széles művészkalap. A szívembe vágott valami: költő . . . Sohasem hallottam addig a nevét, sem a hírét, de a feléje forduló szemekből láng csapott ki s megpörzsölt: a jövő fia ment el itt. Évék múlva történt: egy Szatmár-megyei faluban voltam, úri társaság, nagy, lármás éjszaka. A házigazdának volt egy jogászfia, aki valahol más társasággal mulatott. .. ahelyett, hogy itt szolid, derék gazda lenne, dehát költő s így megbocsátottak neki. Reggel felé megjött némi nimbusszal . . . Szemébe hulló, nagy haja volt, elázott, csinos legény. Sarokba húzódott s egyszeresek, néhány szónyi beszélgetésünk után, leborult és sírt, térdre vetette magáit s s imádkozni kezdett Ady Endréhez, az Istenhez, a Költőhöz, az Egyetlen Életihez Példátlanul groteszk, megható és fellázító volt. Megdöbbenve néztem a nagyváradi jogászt és visszaemlékeztem a sok év előtti debreceni teológusokra, akik ugyanilyen lelkendezéssel suttogták: — Ez ő? 115
